Egy farm élete online és a szabadság luxusa

Az apai ágon guineai, anyai ágon magyar férfi svájci feleségével, Simone-val 13 éve működteti a baranyai 100 fős kisfaluban kecskefarmját, ahol a nyersterméktől az értékesítésig mindent ketten végeznek – exkluzív kemény és lágy sajtokat, valamint kecsketejet és húskészítményeket állítanak elő családi receptek szerint. 

A fiatal pár svájci életét hagyta hátra, a szabadság érzése vonzotta őket a nagyapai örökségbe, ahol saját szükségleteikre reagálva építették fel a farmot, mely mára nemzetközi hírű lett.

– Valójában gazdálkodásnak indult vagy elvonulásnak?

– El akartunk vonulni a világtól. Mi nagyon jó helyen voltunk Svájcban, egy gazdag országban, nagyon jó állásaink is voltak, gasztronómiából jövünk mindketten a feleségemmel. De rájöttünk, hogy inkább vezetők vagyunk, mint beosztottak, vállalkoznunk kell. Magyarország közel állt hozzánk, mert magyar vagyok, sokat voltam itt gyerekkoromban, itt mindig a szabadságot érzetem. Amikor itt voltam, nyaraltam a nagyszülőknél, nem voltak kötelezettségeim, így felnőtt koromban ugyanezt asszociáltam Magyarországhoz. Elhoztam a feleségemet, és úgy döntöttünk, hogy vidéken, ahol nagyapám élt, és ahol egy házat és kis földet kaptam tőle ajándékba, ott gazdálkodjunk, éljünk, legyünk biokertészek. Ez 2004-ben volt.

– Volt-e társadalom- és helyismeretetek?

– Úgy láttuk, remekül élnek itt emberek, a falubeliek, akik – bár nincs sok mindenük – boldogok, megélnek. Gondoltuk, mi miért ne tehetnénk ezt meg? Képzettek vagyunk, van honnan indulni – így elkezdtük. Negyed hektáron kezdtük, amit bekerítettünk, ott kezdtünk el zöldséget termeszteni. Abban az évben többnyire cukkinivel foglalkoztunk, de öntözni kellett az aszály miatt. Bevallom, kicsit elbizonytalanodtunk, de ugyanakkor meg azt is éreztük, hogy alapvetően jó helyen vagyunk.

– És a kecske?

– Az az igazság, hogy sok bozót volt a telken, másrészt pénzünk sem volt arra, hogy jó minőségű élelmiszert vásároljunk. Emiatt gondoltuk, hogy legyen egy állatunk, ami rendbe teszi a bozótost és tejet is ad. Aztán láttuk, hogy egy kecske nem jó, mert nyájállat, minimum kettő kell…szóval így kezdődött el.

– Valóban a saját szükségleteitekre reagáltatok.

– Igen. Nekünk nem volt tervünk, üzleti koncepciónk, hanem ebbe belenőttünk. Nem tettünk mást, mint ahogy jöttek a dogok, azt elfogadtuk.

– Például?

– Amikor kecskét kerestünk, elkezdtem szórni az infót. Ezt Magyarlukafán valaki meghallotta, és meghívott bennünket magához, mondván, neki van kecskéje. Valóban nagyon szép állatai voltak, az utolsó négy darab egy kétszáz egyedes állományból. Azt mondta, mind a négyet egyben adná el. Ez nekünk akkor sok volt, maximum kettőt akartunk, mert takarékosan kellett bánni a pénzünkkel. De ő megelőlegezte, mondván úgy látja, mi sikeresek leszünk. Fizessünk egy év múlva. És mindent odaadott, ami a sajtkészítéshez kell. Az utánfutó viccesen nézett ki, mert minden rajta volt, plusz a négy kecske, a feleségem nem jutott szóhoz, mikor meglátta. Szerencsére a kecskéink napi 12 liter tejet adtak, tehát remekül indult.

– Mekkora a mai állomány?

– 65 anyakecskénk van, egy tenyészbak és most születnek a gidák lassan. Ez a fő profilunk, kecsketerméket gyártunk és abból élünk. Főleg sajtot készítünk, illetve télen vágunk selejt- és hízóállatot, mert hús jellegű kecskéink, birkáink és disznóink is vannak, azt is feldolgozzuk füstölt árunak, és gidákat adunk el.

– Milyen piacra?

– Az utóbbi 3 évben főleg éttermeknek szállítunk Pécsre. Ez 40 kilométerre van tőlünk. Ott van még egy üzlet, ami helyi termékeket árusít, oda is viszünk árut 4 éve. Emellett falusi vendégasztallal is foglalkozunk. Többnyire saját alapanyagokkal főzünk 12-20 fős társaságoknak.

– Mennyi az éves sajtmennyiség, amit előállítotok?

– Évente kb. 1700 kg sajtot készítünk.

– Ilyen mennyiségben ez már üzemi munka, nem lehet a konyhában megcsinálni.

– A saját konyhánkban kezdtük, azt át kellett egy kicsit alakítani. Eljött az állatorvos, elmondtuk a mi németes elképzeléseinkkel, hogy mit szeretnénk. Erre kicsit megmosolyogtak bennünket, de ugyanakkor aranyosnak is tartottak. Szóvak az ő tanácsaira átalakítottuk a konyhánkat, így csináltuk az első két évben a sajtgyártást. Aztán készítettünk egy sajtkonyhát, egy érlelőt, szóval elmondhatjuk, hogy ma profi kistermelők vagyunk a felszereléseinkkel együtt.

– Tehát a romantikából üzlet lett.

– Igen és sok a munka. Sajnos nem éri meg nekünk embert alkalmazni teljes állásban, ahhoz duplázni kellene az állatlétszámot. Ezt viszont nem akarjuk, mert nekünk fontos, hogy név szerint ismerjük az állatainkat. Mi nyersterméket dolgozunk fel végtermékig, és mi is adjuk el, csak így éri meg. Ha csak a tejből élnénk, azt nem lehetne fenntartani, ahhoz 400-500 állat kellene. De így ki tudjuk gazdálkodni az évet. Mindent ketten a feleségemmel csinálunk. Mondhatom, hogy 12 állásban vagyunk mindketten – a ganézástól az értékesítésig, mindent csinálunk.

– Üzletileg fontos a személyes jelleg, tehát semmiképp sem gondolkodtok bővítésen?

– Nem akarunk nagyon beruházni. Most mindenféle pályázatok vannak, kecskefarmfejlesztés, falusiturizmus-fejlesztés, de mi tudjuk már, hogy ez csak mézesmadzag, amit előttünk elhúznak. Mi egyfajta luxusban vagyunk, mert szabadok vagyunk. Nincs fölöttünk senki, aki megszabja, hogyan éljünk, hogy végezzük a tevékenységet. Egy pályázattal ezt nem lehetne így csinálni, ott minden meg van szabva mások szabályai szerint, na épp egy ilyen élettől köszöntünk el annak idején. A célunk a szabadság.

– Mások el sem tudják képzelni támogatás és pályázat nélkül a gazdálkodást. Abszolút fókuszban van.

– A gazdaságunk nem svájci jellegű istállókból áll, de minden igényes és célszerű nálunk. Ehhez nem kell lambériás istálló, hozzáteszem, szerintem ezek a pályázatok csak azért vannak, hogy a wirtschaft-ot működtessék. ők adnának 10 millió forintot arra, amit valójában én 1 millióból is meg tudok csinálni. Ugyanígy az eszközbeszerzésnél előírás, hogy minden új legyen – kérdezem, miért? Használttal is tökéletesen működik. 

– Milyennek látjátok, milyennek élitek meg itt a gazdálkodói ágazatot – nyilván elvonatkoztatva a személyes emocionális szemléletetektől?

– Ami feltűnt, hogy itt mindenki küzdelemről beszél. Svájcban például nincs küzdelem, ott gazdálkodnak. Persze ott is ugyanígy működik minden, pályázati pénzek, mellette fura módon sokan még mellékállásban is vannak a legújabb traktorok és fejőrendszer ellenére, szóval dolgozni kell. Nyilván a mezőgazdászoknak a multik jelentik a legnagyobb konkurenciát. Itt kevés pénz van a megélhetésre. Megértem, hogy inkább elmegy a multihoz, és ott vesz egy sajtjellegű készítményt, mint tőlünk egy sajtot, ami 4-5000 forint, miközben a másik csak 1500 forint. De ha valaki tudatosan él, és csak egészséges ételt enged a testébe, ami tényleg él és éltet, arra itt az embereknek nincs pénzünk. Mi sem tudnánk megengedni magunknak, hogy csak Kaba Farm sajtot együnk. Egyébként tudatos vásárlók vagyunk, gazdáktól vásárolunk, velük cserélünk, barterelünk árut.

– Ahhoz, hogy az értékesítésben megtaláljátok a lehetőséget, csak szükséges üzleti koncepció.

– Az élet oldja meg, ami működik. Érdekesen összetett dolog ez nálunk. Én mindenhol egzotikusnak számítok, mert színesbőrű vagyok. Beszélek minden nyelven, ahol éltem – angolul, németül, franciául, magyarul – , tehát mindenhol megértetem magam. Speciálisak vagyunk, szerencsénk van, hogy miattunk is keresik a dolgainkat. Sokan jönnek hozzánk látogatni, beszélgetni, és akkor már vásárolnak is. Egy magyar házaspárnak lehet, hogy nem lenne ilyen könnyű eladni a portékát. Mi például nem járunk piacra, mert idejönnek hozzánk a termékért, illetve vannak a felvásárlók.

– Tehát igazán ti magatok vagytok a különleges érték. Van itt egy szellemiség, ami az üzlet része.

– Igen. Gondoltuk, hogy úgy autentikus a farm, hogy mi dolgozunk rajta. Nyitottak vagyunk, ezt bárki megnézheti.

– Van itt egy új projekt, az online megjelenés.

– Az előkészítés zajlik. Nagyon fura ez is, mert olyan sok dolog történik, annyian hisznek benne, hogy ha le is akarnám állítani, már nem tudnám. Az ötlet onnan jött, hogy mivel mi ténylegesen minden nap dolgozunk, nem tudunk annyi embert fogadni, ahányan jönnek hozzánk. Már kaput kellett csinálni, nyitva tartási idővel, ami eddig nem volt, mert nem győztük a munkát bepótolni a látogatások után. Szeretünk az emberekkel lenni, de utána nagyon nehéz behozni a lemaradást, ezért gondoltuk, hogy a transzparens jelleg megtartása érdekében online vetítenénk a farm életét, illetve mindazt, amit mi az egészségről gondolunk. Úgy gondoltuk, hogy meghívnánk néha-néha embereket főzéshez, és közben beszélgetnénk, ahogy ezt máskor is tesszük, csak ezt most a nyilvánosság elé vinnénk. A főzés igazán alibi lenne, a lényeg az értékes beszélgetés, ami nálunk zajlik állandóan a vendégekkel természetről, életről. Szerintem ez mindenkire tartozik, aki érdekelt ebben. Az elején vagyunk még. Nemsokára indulnak a próbavetítések, készülnek a forgatókönyvek. Többet nem tudok mondani még róla, csak annyit, hogy nagyon motiváltak vagyunk. Nyilván ez az én időmet leköti majd, így most keresünk valakit, aki helyettesít a farmon, így tudunk valaki másnak is munkát és tanulást biztosítani. Tehát a bővítésben is fontos a személyesség.

– Gyakran hangsúlyozod az egészséget, a tudatos táplálkozást.

– Mi is „normálisan” ettünk anno, de amikor elkezdtünk tudatosan táplálkozni, észrevettük, hogy több energiát kapunk, a tudat is megváltozik, ahogy az autóba is azt az üzemanyagot tesszük, ami arra ki van kitalálva, nem mást. Magunkkal is így vagyunk, de sajnos a boltban azt vesszük meg, amit nekünk adnak. Semmit nem tudunk róla valójában. Sok a preparátum, kevés az élelmiszer. A tej, ami egy hónapig nem buggyan meg, az nem élelmiszer.

– Abszolút érdekesnek tűnik a munkátok mögötti szellemiség.

– Én városban nőttem fel, Münchenben születtem, de valahogy mindig furcsálltam az életet, amit körülöttem éltek, amit mi is éltünk. Az volt a szerencsém, hogy a szüleim gyakran küldtek a nagyszülőkhöz Magyarországra, ahol találkoztam a természettel. Aztán amikor Afrikába vittek minket a szüleim, ott ugyanez volt – az emberek nem lakásban élnek, hanem kint. Szakácsként tanultam, majd Svájcba jutottam és munkát kaptam a hegyekben. Ez is a természet közepén volt. Ott már tudtam, hogy Münchenben, nagyvárosban nem fogok élni. A feleségem Alaszkában élt korábban, szülei halászattal foglalkoztak. Ott is vezettem konyhát a természet közepén, szóval éreztem, hogy a természet az én otthonom, és minden ember otthona. A természet mindenkire nagy hatással van. A gyerekeken nagyon lehet látni, akik eljönnek hozzánk, teljesen megváltoznak rövid idő alatt. Sok gyereket már nem a tablet érdekel, hanem a szöcskék, amitől a szülő is boldog. Az élet teret adott ehhez mindannyiunknak itt nálunk. Mi is ajándékba kaptuk, és csak ezt szeretnénk visszaadni másoknak is.

– Maradtok itt? 

– Szeretnénk. Nekem nem voltak soha terveim, próbálok abban élni, ami körülvesz, ráhangolódni a dolgokra. Ajándékba kaptam a házat, a földet, sok gyerekkori élményt – egyenes út hozott ide. Persze a szüleim kikészültek annak idején a döntéstől, hogy otthagytam a gazdag életet, Svájcot, eljöttünk a semmibe, de ma már velünk együtt örülnek. Sok ember szerint naivak voltunk, de szerintem ez visz előre, és nekem a szabadság a luxus. Nekem a természet diktál, nem egy ember. Nem érdekel, hogy hova fogok fejlődni, a boldogság érdekel. Ezt nehéz megteremteni, mert egy ember nem tud egyedül boldog lenni, mások boldogsága is kell hozzá. Nem akarom magam leszögezni, mert tudom, hogy a dinamika fontos, és nem tudom, hogy mit hoz az élet. Persze el tudom képzelni, hogy 50 évesen is ugyanígy élek, de mindenképpen azzal együtt, hogy a változásokra reagálok, azokban létezem.

agrotrend.hu / GG.