A támogatásoknak való kiszolgáltatottság a mezőgazdaság egyik fő kockázata

Arról, hogy melyek az életben maradás feltételei a magyar mezőgazdasági vállalkozók körében Dr. Megyesi Boldizsárral, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont és a Hétfa Kutatóintézet tudományos főmunkatársával beszélgettünk.

– Ön szerint fellelhetőek-e történelmi lenyomatok a mai mezőgazdasági vállalkozói palettán, van-e történelmi meghatározottság a mezőgazdaság struktúráját tekintve? És ha van, szabadulhatunk-e tőle?

– A történelem nyilván befolyásolja azt, hogy ma milyen a mezőgazdaság, de ezt a befolyást nem kell túlértékelni. Ma is felismerünk olyan mintázatokat, amelyeket láttunk 120, 90 vagy 40 évvel ezelőtt, itt a kis- és nagyüzem egymás mellett élésére gondolok, de nem érvelnék amellett, hogy ez történelmi szükségszerűség következménye. A magyar mezőgazdaság mai jellegzetességeit leginkább az elmúlt 25 év változásainak köszönhetjük. Lassú koncentrálódást látunk; nem csak a föld, de a tudás és a piacok is egyre kevesebb termelő kezében koncentrálódnak, mert hatékonyabb nagyobb üzemekben termelni. Ezekben keletkezik akkora bevétel, hogy megfelelő számú szakembernek lehessen munkát biztosítani, kialakítani a megfelelő gépparkot, és a kereskedők számára vonzó árumennyiséget előállítani.

– Ki tud ma gazdálkodni Magyarországon?

– A gazdálkodókat sokféleképpen lehet csoportosítani: birtokméret, termelési cél szerint például. Ha az a kérdés, hogy ki tud ma megélni gazdálkodásból, akkor két tényező fontos: kell hozzá tőke, és kell hozzá szakmai tudás.

Mindkettőre szert lehet tenni a mezőgazdaságon kívüli tevékenységekből; erre is láttunk példát, illetve úgy is, hogy valaki beleszületik a gazdálkodásba. Az tud ma Magyarországon gazdálkodásból megélni, aki örökölt gazdaságot, vagy képes vásárolni földet, eszközöket. És mindkét esetben elengedhetetlen, hogy megfelelő szakmai tudással rendelkezzen.

Emellett persze lehet gazdálkodni kisebb léptékben, ehhez föld sem feltétlenül kell, sőt ismeretek sem. Találunk példát a hobbi kertészetek számos válfajára, és jövedelem kiegészítést célzó gazdaságokra is, de ezek legjobb esetben is csak egy részét jelentik a háztartás bevételeinek.

– Milyen értékek, szempontok mentén szerveződik az ágazat? Hagyomány és/vagy fejlődés; mi szab irányt? Arra gondolok, hogy mennyire fontos hagyomány mint érték vs. az innováció, új irányok, portfoliók kialakítása? őrizni, ami van vagy új irányokat találni?

– Akkor kezdenek valami újba a gazdák, ha erre gazdasági indokuk van. Aki nem halad a korral, az idővel versenyhátrányba kerül. Kisebb lépésekben állandóan próbálnak újítani a gazdálkodók, de ugrásszerű változtatásokba akkor kezdenek, ha erre valami rákényszeríti őket.

Ezek általában technológiai innovációkat jelentenek. Olyan eset, amikor valaki valami teljesen újba kezd, például ökotermelésre való átállás, vagy feldolgozás beiktatása a portfólióba, sokkal ritkábban fordul elő. De az igaz, hogy a hagyományok l’art pour l’art tisztelete semmiképpen sem igaz. Még ha hagyományos tevékenységről is beszélünk, akkor sem a hagyományokhoz nyúlnak vissza, maximum a 60-70-es évekbeli módszereket alkalmazzák, a régebbieket nem, hisz rengeteg a változás minden tekintetben. Ez az ökológiai gazdálkodásokra is igaz.

– Tőke vagy tudás az alapvetés?

– Mindkettőre szükség van; de aki csak tudással rendelkezik, az alkalmazottként tud érvényesülni. Megfelelő tőkével rendelkezve alkalmazni lehet szakembert, ahogy erre látunk is példát szinte bármely mezőgazdasági ágazatban. Földet, és a szükséges eszközöket csak komoly tőkével rendelkezve lehet biztosítani.

– Összefügg-e a méret a tudással?

– Igen, összefügg. A nagyüzemekben rendelkezésre állnak a különböző szakemberek, így a tudásukat alkalmazzák is. Ez a termésátlagokon is meglátszik gyakran, de nem csak a mezőgazdasági szaktudásra kell gondolnunk, hanem az adminisztratív területekre is: így például a pályázatírásra, és a könyvelésre is. A közép- és kisüzemek vezetői szintén nagy tudással rendelkeznek, felsőfokú végzettségűek, de mivel már egy középüzemet is jobbára egy fő vezet, nem terjedhet ki minden területre a képzettségük. Ezt a tudás hiányt a szaktanácsadók, különböző termék-felelősök szakértelme pótolhatja elméletileg, de a házon belül felhalmozott és a külső szakértői tudás nem teljesen ugyanaz. A külső szakértő nem biztos, hogy annyira ismeri az adott üzem adottságait és lehetőségeit, mint a saját szakértő.

– Elmondható, hogy a piaci előny záloga a méret és az innováció?

– A nagyobb üzemek piaci előnyei elég nyilvánvalóak. Elvileg az innovatív megoldások keresésében is ezeknek kellene élen járniuk, de a terepen nem ezt tapasztaltuk. Az innovatív üzemeket két tényező nyomja az új megoldások keresése irányába: egyrészt új, valamivel kiszámíthatóbb piacot szeretnének, amelyen jobban tudnak érvényesülni. Ilyen új piac lehet az ökológiai termékek, a feldolgozott termékek, helyi termékek, magasabb minőséget képviselő termékek (például az Angus marhahús) piaca, illetve a gazdaság tevékenységének a diverzifikálása. Ezek általában kis- vagy középüzemek, amelyek tudatosan fordulnak el a tömegáru előállítástól, és fókuszálnak az egyedi minőségre, niche piacokra.

A másik tényező az, hogy többen felismerték; előbb-utóbb, de inkább előbb, vége lesz a jelenlegi területi alapú támogatási rendszernek, sőt valószínűleg az egész támogatási rendszer át fog alakulni, ezért olyan gazdaságot és gazdálkodási rendszert kell kialakítani, amelyik a jelenlegi nagyvonalú támogatások nélkül is életképes. Erre két irány adódik, az egyik az előző, a niche piacok megcélzása, a másik a modernizáció, és gyakran a méretnövekedés.

Már ma is léteznek olyan technológiák, amelyek nagyüzemi körülmények között még kedvezőtlenebb években is biztosítják a nyereséges termelést. Nem ellenőriztem, hogy ki számol jól, de a nagyüzemek vezetőivel készített interjúk szerint ma egy 500 hektár feletti, közepesen jól vezetett szántóföldi gazdaság a támogatások nélkül is szolid nyereséget termel.

Az állattenyésztésre ez valószínűleg már nem igaz, bár a tejágazatban a sajtóhírek szerint komoly változások történtek az elmúlt évben.

– Sokat emlegetett szereplői az ágazatnak a a szociális gazdaságok is az utóbbi időben. Ezek piaci értékét, potenciálját hogy látja?

– A szociális gazdaságok alatt én a különböző mezőgazdasági célú közmunkaprogramokat, szociális földprogramokat értem. Ezeknek meglehetősen vitatott a szerepe, haszna mivel megerősíti a függő-viszonyokat. Kiszolgáltatott helyzetbe hozza a benne résztvevő egyéneket, de valójában az önkormányzatokat is, mivel azok belekezdenek egy olyan tevékenységbe, amelyet piaci alapon nem tudnak folytatni, és nincs rá állandó finanszírozás, ugyanakkor helyben elfogadottá és hasznossá váltak, így szükség is van rájuk.

További kritika a programokkal szemben, hogy drágák, és nem a leghatékonyabb módját jelentik a források felhasznlásának (ezekről például Váradi Monika Máriától olvashatunk részletesebb elemzéseket). A ma már egyre ritkábban megtalálható mezőgazdasági mikrohitel programok is tekinthetők szociális célú mezőgazdasági programnak (ezekről Molnár György ír részletesen).

A mikrohitel programokat civil szervezetek gondozták, nem önkormányzatok, éppen ezért bár valamekkora támogatásfüggőség ezek esetében is kialakulhatott, ezek nem eredményeztek helyben olyan erős alá-fölé rendeltséget, mint a közmunkán alapuló programok. Ugyanakkor az is igaz, hogy a közmunka programokon és a különböző szociális földprogramokon kívül semmilyen rendszeres jövedelemszerzési lehetőség nincs a legszegényebb kistelepüléseken, ezeket a piaci és az állami szféra egyaránt magára hagyta.

– Együttműködési vagy versenyzési stratégia jellemző az ágazatban?

– Az első benyomása az elemzőnek, hogy inkább a gazdaságok közötti verseny jellemző a magyar mezőgazdaságra, de alaposabb elemzés alapján az együttműködés számtalan formáját fedezhetjük fel: ezek között az egyenlő felek közötti kölcsönös és hasonló mértékű előnyökkel járó együttműködésektől, a különböző lehetőségekkel rendelkező egyenlőtlen feltételeket kínáló versenyig mindenfélét láthattunk.

– És a „nemzetköziesedés”?

– Nem jellemző a nemzetközi kapcsolat még a piaci kapcsolatok között sem; ezt a kereskedők dominálják.

– Többször előkerült a tudástőke fontossága. Hogy látja az akadémia és kutatás fontosságát az ágazatban, illetve milyen az együttműködés szintje?

– Nagyon ritkán láttam erre példát, de előfordul.

– Mennyire meghatározó a politika szerepe a szektor eredményességében?

– Nehéz megítélni. A legutóbbi, a közvélemény szerint is politikailag irányított árverések valódi hatása a teljes földpiacra csekély volt. Emellett voltak nagy, kevésbé reflektorfényben lévő földbirtok mozgások, amelyeket vélhetően szintén a politikai változások okoztak.

– Mit gondol arról, hogy a vállalkozói attitűd és ismeretek fontossága mennyiben számottevő a szektorban, ill. mennyire fontos a vezetők szerepe? Milyen vezetőkkel bír a szektor?

– Ezek a gazdálkodók évtizedek óta vállalkozók. Tehát kell, hogy bírjanak vállalkozói ismerettel és érzékenységgel. Szerintem az, aki ma csinálja, kielégítő módon meg tud belőle élni. Természetesen a különböző támogatások szerepe fontos. Az automatikusan járó támogatásokra abszolút építenek, és fontosak a pályázatok is a fejlesztések során.

Ugyanakkor hozzáteszem, hogy a komolyabb fejlesztéseket – például egy precíziós gazdálkodást támogató technológiát – nem vállalnak be támogatás nélkül, mert nem éri meg számukra. Egy gazda, aki ügyesen vezeti a vállalkozását, erős plusz nullásra kihozza az eredményt az év végére, így az uniós támogatás megmarad netto nyereségként. Tehát nem kockáztatnak.

A korábbi kutatások is mutatják, hogy az, ahogy a pályázati rendszer ki van alakítva, meghatározza, hogy kik profitálhatnak belőle, milyen típusú fejlesztések és gazdaságok számára a legkedvezőbb. Az eredmények egyértelműen azt mutatják, hogy a nagy vállalkozások mutatnak látványos fejlődést, a közepesek egy-egy család fenntartását tudják biztosítani.

– Milyen a nemi arányok megoszlása a különböző gazdaságokban az egyes tevékenységi körökben? Hogy áll a mezőgazdaság és a nők kapcsolata?

– Nem jellemző a női vezető jelenléte, de különösen a kis-és középüzemeknél látható a nők jelenléte. Ezt több tanulmány is bemutatja: a nők általában az adminisztratív munkát végezve (könyvelés, illetve annak előkészítése, támogatások igénylése, pályázatírás, kötelező adminisztráció) veszik ki a részüket a gazdálkodásból. A terepen jellemzően az innovatív gazdaságok vezetői között találkoztam nőkkel; nem tudom ez mennyire általános, és mennyire a véletlen műve.

– A változások, fejlődési tervek apropóján, a fenntarthatóság mint szempont – az ENSZ fenntarthatósági fejlődési célokra gondolok – hogyan hatnak lokális, nemzeti és regionális stratégiai és cselekvési tervekre?

– A fenntarthatóság, maximum mint hívó szó jelenik meg a tervekben, valamint az egyéni gazdák mindennapjaiban. A fenntarthatóság, és az ehhez kapcsolódó gazdálkodási modellek a gazdák számára nem jelent értéket, csak amennyiben ezzel érzékelhető anyagi hasznok járnak. A gazdálkodásban akkor jelennek meg fenntartható módszerek, ha azzal csökkenteni lehet a költségeket, illetve akkor, ha ehhez támogatás kapcsolódik.

– Mit lát a szektor legfontosabb kihívásainak és lehetőségeinek rövid és hosszú távon?

– Más jelent veszélyt a kicsiknek, és más a nagyoknak. Másrészt sok egymásnak feszülő érdek van az ágazatban. Mást fogalmaz meg, aki a fenntarthatóságért küzd, mint aki az exportrért aggódik például. Érdekes ugyanakkor, hogy hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a politika erősen befolyásolja az ágazatot vagy a földbirtok struktúrát, de valójában ez borzasztó kicsi területet érintett.

Az persze nem ment fel senkit, ha nem korrekt módon osztanak szét földet ilyen földínséges időben, de a politika alapvetően nem tudja befolyásolni ezt az ágazatot, mert nincs stratégia. Az agrárszektort 1990-től 2004-ig az önmozgása vitte előre. Akik most sikeresek és viszonylag nagy gazdaságokat működtetnek, azok általában részesei voltak a 80-as évek mezőgazdaságának is. Aztán itt vannak persze a külső befektető csoportok – magyarok vagy külföldi hátterűek -, de a többség az ágazatban korábban is mezőgazdasági szakmai vezető volt. Az önmozgás azt jelenti, hogy lehet, hogy az ágazatnak nincs stratégiája, de mindig valahogy tudott előrehaladni.

Mára beállt a mezőgazdaság egy olyan szerkezetbe, amelyben vannak a nagyok, a közepesek és a kicsik, és ebben a rendszerben arra ösztönzik a gazdákat, hogy a támogatásokból minél egyszerűbben próbáljanak termelni valamit – gabonaféléket, olajosmagvakat. Illetve néhányan meg tudtak valósítani teljes ágazati integrációt, amire nagyon jó példa a Bonafarm, de ehhez rengeteg külső forrás kellett, illetve mások kicsiben próbálnak meg hasonlót véghez vinni. De mindezt nem egy stratégia szervezte, ez teljesen nyilvánvaló.

Hiába voltak kormányváltások, igazi törés sosem volt épp emiatt, inkább az uniós csatlakozás hozott az ágazat számára komolyabb változást. De azt hiszem, hogy a támogatásoknak való ilyen mértékű kiszolgáltatottság nagy kockázat a mezőgazdaságban. Mint ahogy az is, hogy a vidékfejlesztés teljesen háttérbe szorult, a vidéken rekedtek megélhetésére sem létezik semmilyen stratégia.

agrotrend.hu / GG.