A gazdák és a vidék szolgálatában – interjú Gyuricza Csabával a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatal új elnökével

– Hogyan szólíthatjuk? Elnök úr, Dékán úr?

– Március elsejével a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatal elnöke vagyok. Így talán az előbbi a megfelelő, ám eltelhet még egy kis idő, amíg az utóbbira jobban hallgatok…

– A professzor úr megszólítás?

– Az folyamatban van… Most már különösen, hogy az MTA doktori fokozatot megszereztem, illetőleg, hogy a dékánságról fájó szívvel, de le kellett mondanom.

– Bár leköszönt, azért az egyetemi státuszát megtartja?

– Az állami vezetői feladatok ellátása lehetővé teszi, hogy az egyetemi oktatói tevékenységet fenntartsam, s nyílván „takaréklángon”, de szeretném folytatni. Nem akarok elszakadni az egyetemtől, az oktatástól, a kutatástól.

– Mi az, amire az oktatói és dékáni időszakából legbüszkébb, mi az, amit továbbvisz élete következő fázisába?

– Sok mindenre lehetek büszke azok közül, amit az elmúlt években elértünk! Így például arra, hogy a kart, a felsőoktatást, a tudományos munkát sikerült ember közelebbivé tenni. Ezt nagyon tudatosan építettük az elmúlt időszakban. Kinyitottuk az egyetem, a kar kapuját. sok olyan rendezvényünk volt, amelyekkel próbáltuk a közvélemény számára is érthető módon az eredményeinket megismertetni. Olyan eredményekről van szó, melyek a gyakorlat számára is fontosak. Ezen kívül nagyon fontosnak tartom azt, hogy az elmúlt időszakban újra nagy hangsúlyt helyeztünk az idegen nyelvű képzésre. Gyakorlatilag néhány angol nyelvű képzésben részvevő hallgatónk volt, amikor a dékánságot átvettem, a számuk most több mint százötven fő, több mint harminc országból. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy ez óriási eredmény! Talán nemcsak az elmúlt három év, hanem a kar történetének legnagyobb eredményének tartom, hogy kutató kar címet nyertünk, amire mondhatom azt, hogy az agrár felsőoktatásban egyedülálló módon.

– Mindez mit jelent a hallgatóknak, a karnak?

– Egyrészt ez a minőség védjegye, s presztízskérdés. Másrészt kiemelt állami forrást, támogatást jelent, melyet tudományos utánpótlásképzésre, minőségi nevelésre tudtunk fordítani. Ezáltal hozzá tudtunk járulni ahhoz, hogy azon diákjaink, akik tudományos diákköri munkát végeztek, még színvonalasabb oktatásban vegyenek részt. Nyílván azt is jelentette, hogy a kutatómunkára tudtunk forrásokat fordítani a kiválósági támogatásból, ami azt eredményezte, hogy még magasabb színvonalú, még eredményesebb munka irányába tudtunk elmozdulni. 

– Jelentette ez egy új kutatói bázis létrehozását is, vagy a már meglévő fejlesztéséhez járult hozzá jelentős mértékben?

– Újat nem jelentett, de a meglévő erősítését és stabilizálást mindenképpen! Visszatérve az eredményekhez, feltétlenül meg kell említenem, hogy sikerült egy olyan kari és egyetemi szervezetet kialakítani, amivel a kar az elkövetkező évtizedben most már nagyobb átalakítás nélkül a mai kor igényeinek megfelelően tud működni. Új szakterületekkel erősítettünk, új tanszéket hoztunk létre a hulladékgazdálkodás területén, elsőként az országban. Újraalapítottuk a Vízgazdálkodási tanszéket, Ökológiai Gazdálkodási tanszéket alapítottunk, erősítettük a megújuló energiával kapcsolatos képzést a karon, ami elsősorban a biomassza előállítás területét jelenti. Összefoglalva olyan területeke felé nyitottunk, amik ma már a mezőgazdaság, a vidék szempontjából létfontosságúak, s a felsőoktatásban is megjelenítésre kell kerülniük.

– Ha már a biomasszát, a megújuló energiát említette, az MTA doktori dolgozatában talán az egyik legmeglepőbb rész az volt, amit ezekről a témakörökről írt. Miszerint az energetikai faültetvények jelentős környezet ökológiai hatással bírnak, 15-20 évre stabilitást jelentenek az adott táblának. A legintenzívebbnek tartott faültetvény pedig bármilyen más mezőgazdasági felhasználáshoz képest extenzívnek minősül. A ténnyel nem vitatkozhatunk, de kellően meglepő az állítás, hiszen az energiaültetvényekről leginkább azt hallani, hogy talajzsaroló hatásuk van. Ezek szerint pont fordított a helyzet?

– Minden mezőgazdasági tevékenység szegényíti az ökoszisztémát és leegyszerűsíti a természet biológiai folyamatait. Ez teljesen nyilvánvaló. Ha valahol szántóföldi növényeket, egy kultúrát termesztünk egy adott táblán, az az ökoszisztéma leegyszerűsítését váltja ki. Amikor az energianövényekkel kapcsolatban olyan, általában nem érzelemmentes megnyilvánulások jelentek meg, amelyek a kérdésben említett nem tényeket, de érveket hozták fel, akkor azt tudom mondani, hogy az energianövényeket minden esetben ahhoz a földhasználathoz kell hasonlítani, amely alternatívaként szóba jöhet. Ez nyilván nem az erdészeti hasznosítás, nem a vizes élőhelyek létesítése, hanem a szántóföldi hasznosítás, hiszen mezőgazdasági területekről van szó. Azért vontam le végső konklúzióként – mely az egyik új tudományos eredményünk volt a disszertációmban – azt, hogy ha a mezőgazdasági élőhelyen belül nézzük az egyes kultúráknak az ökológiai szerepét, akkor a legintenzívebb energetikai faültetvény is extenzívebb, mint a hagyományos szántóföldi használat, például búza, kukorica termesztésével.

– Ha egy szóval áttérhetünk a zöldtrágyázásra, ott viszont teljesen egyértelműen szól a dolgozat arról, hogy a mai elvárásokkal szemben a zöldtrágyázás közel sem az a csodaszer, aminek sokan gondolják…

– Ezt is próbáltam tisztába tenni: nem csodáról van szó! Aki a biológiában csodákat remél, az mindig tévúton jár! Nagyon fontosnak tartottam azt, hogy a zöldtrágyázás kerüljön a helyére! Nem lehet egyenrangú az istállótrágyázással vagy akár a szalmatrágyázással. Ugyanakkor a műtrágyázáshoz képest is meg kell találni a helyét. Nagyon fontos, hogy a zöldtrágyázás jelentős technológiai elem a növénytermesztésen belül, de a tápanyagtartalom növelésén túl, vagy amellett sokkal fontosabb a talaj fizikai és biológiai állapotát javító szerepe és elsősorban a különböző nitrogénformáknak a mélyebb rétegekbe való kimosódását meggátló szerepe. Ez utóbbit szintén kimutattuk. Különösen csapadékos időszakban érvényes ez, amikor a talajban rejlő nitrogén könnyen mozog, a mélyebb rétegekbe távozik, s ez akár az ivóvíz bázist is elszennyezheti egyrészről, másrészről pedig a következő kultúra számára hasznosíthatatlanná válik. A zöldtrágyázással viszont ezt felveszi a növény, s az a következő kultúra számára is közvetlenül hasznosíthatóvá válik.

– A doktori munka lényege a teljes munkásság összefoglalása. Hány évet ölelt át ez az életéből?

– Csaknem két évtizedről, egész pontosan tizenkilenc évről beszélünk. Az egyetem befejezése óta tart, az elmúlt évtizedek kutatómunkáját és eredményeit foglalja össze a disszertáció.

– A tizenkilenc év során gyakorlati tapasztalatra is szert tett. Mennyiben volt fontos életének az a szakasza, amikor tangazdaságot vezetett?

– Szinte nincs olyan alkalom, amikor ne hangsúlyoznám, hogy ez óriási szerencsém! Bár egyetemen dolgozom, s az egyetemi kutatókat általában mindenki szobatudósnak képzeli el, akik csak pipettával dolgoznak, s még az ablakon sem néznek ki, én magam nem ilyennek tartom. A gyakorlatot és a kutatást együtt tartom óriási értéknek, s én ezt pontosan azzal tudtam a magam javára fordítani, hogy a dékánságom előtt hét éven keresztül vezettem az egyetem tangazdaságát. Ez óriási tapasztalatot jelent, tehát, amit én a kutatásban elvégeztem, azt a gyakorlatban közvetlenül ki is tudtam próbálni. Illetve, amit a gyakorlatban ki tudtunk próbálni, azt rögtön az oktatásban tudtuk hasznosítani. Mindez egy tudományos-oktatási körforgás, amit én nagyon szerettem és fontosnak tartok. Mind a mai napig az egész munkámat kíséri, hogy olyan gyakorlatorientált kérdésekkel szeretek foglalkozni, amelyeknek tudományos alapon megvan a közvetlen gyakorlati kimenete. Ráadásul meggyőződésem, hogy a magyar mezőgazdaságnak, a vidéknek erre van szüksége, ez tudja előrevinni a szakmát!

– A gyakorlati oldaltól kissé távolodva: friss MTA doktorként milyen szerep vár Önre?

– Évek óta tagja vagyok a Növénytermesztési, Talajtani és Vízgazdálkodási Bizottságnak. Ez komoly és aktív szerepet jelent, hiszen ez a legrangosabb szakmai testülete a területnek az akadémián. Tagja vagyok tehát testületeknek, részt veszek bírálatokban, s az MTA doktori fokozattal valószínűleg még intenzívebbé válik ez a tevékenységem.

– Ugyan részletes kutatást nem végeztünk, de az a „hír” járja, hogy a legfiatalabb dékánként tevékenykedett… Igaz ez legfiatalabb MTA doktorként is?

– Nem jártam utána, de úgy vélem, hogy a tudományterületemen biztos így van. Az agrártudomány területén nem tudom, hogy a legfiatalabb vagyok-e, de biztos, hogy az első három között ott vagyok.

– Személyes ismeretség okán talán nem sértődik meg, ha azt mondjuk Önről, hogy közvetlen ember. Legyen szó akár szántóföldi rendezvényről, akár házigazda szerepről Az ÉV Agrárembere díjkiosztó gálán, mindig megtalálja a hangot az emberekkel. MVH elnökként is ez a fajta közös hullámhossz keresése várható Öntől?

– Miután ez nem egy felvett póz nálam, hanem adottság, ezért valószínű, ha akarnék, sem tudnék másként viselkedni. Kétségtelen, hogy eddigi pályámon segített az, hogy az emberek többsége érzi azt, ha nem magas lóról beszélnek vele. Sőt, megkockáztatom, hogy ezt nagyra is tartják. Számomra ez nagyon fontos, s ez is szerepet játszott abban, hogy a megtisztelő felkérést az MVH élére elfogadtam. Úgy vélem, mindenképp lehet, sőt talán kell is ember közelibbé tenni egy ilyen nagyon fontos szervezetet. Ne feledjük, olyan hazai csúcsintézményről beszélünk, mely talán a legnagyobb hatást tudja gyakorolni a magyar vidék és az agrárium fejlődésére, fejlesztésére. Ebben a tekintetben mindenképp szeretnék előrelépést látni. Hét éven keresztül vezettem tangazdaságot, voltam ügyfél, ha ezzel a nem túl szép szóval, szakzsargonnal élhetek, hisz az MVH-ban így hívják a gazdákat. Azt tapasztaltam, hogy az MVH nem gazdabarát szervezet, holott azért jött létre, hogy segítse a gazdálkodókat. S, az elmúlt időszakban több száz olyan beszélgetésem volt, ami ezt erősítette meg. Ezért én a legfontosabb feladatomnak azt tartom, hogy a szervezet, a kifizető ügynökség hozzáállásán változtassunk. Ez nem pénz kérdése elsősorban, hanem a hozzáállásé! Remélem, ezen sikerül változtatni! Bízom benne, hogy gazdabaráttá tehető egy ilyen intézmény még úgy is, hogy nem feledhetjük: a nagyon szigorú feltételrendszereknek megfelelve, a pénzek kifizetését, annak jogszerűségét ellenőriznünk kell! A magunk részéről, tehát a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatal részéről mindent szeretnék azért megtenni, hogy a gazdák érezzék a megváltozott hozzáállást. Talán a személyemen keresztül abban is hozzá tudok járulni a hivatal megítélésnek javulásában, hogy a szakmaiságot helyezem előtérbe. Értem ezalatt, hogy a szakmai kérdések kezelése lesz az elsőrendű, s ha a gazdák azt látják, hogy egy a szakmából érkező elnök a szakma igényeihez igazodva vezeti a szervezetet, akkor az feltétlenül bizalmat táplálhat.         

– A kinevezés emberi oldalát, s hangsúlyozottan nem a politikai oldalát tekintve lehet-e egy ilyen felkérésre nemet mondani? Mekkora dilemmát okozott választani a dékáni feladatkör és az MVH elnöki szerep között? Vagy nemes egyszerűséggel „Hic Rhodus, hic salta”, vagyis a latin mondás jelentése szerint: „Most mutasd meg, mit tudsz!”

– Nagy dilemma volt, az kétségtelen… Azonban van egy olyan „perverzióm”, hogy nagyon szeretem a kihívásokat. Amikor fiatalon dékán lettem, akkor sem én kerestem a „bajt” magamnak, hanem egy közösség kért fel arra, hogy vállaljam el azt a feladatot, ami szintén roppant nagy kihívás volt, ám nem összehasonlítható a jelenlegivel. Azonban ez is olyan lehetőség és kihívás, aminek állnom kell elébe! Nem akarom ismételni magam, de fontos megjegyezni, hogy amit láttam és tapasztaltam eddigi életemben az MVH tevékenységéből azzal én sem voltam elégedett, s úgy gondoltam, ha kapok egy ilyen felkérést nem is akárhonnan, ha kapok lehetőséget arra, hogy az általam tapasztaltakon változtassak, akkor ez bizony olyan kérdés, amire csak egyféle válasz adható.

– Részben már választ kaptunk arra, hogy mit várhat Öntől a gazdatársadalom? De talán nem árt megerősíteni: a közvetlen embert vagy az elnök urat?

– A közvetlen embert, de ezt nyilván nem lehet szó szerint érteni. Már csak azért sem, mert a nap, számomra is huszonnégy órából áll. A szó szerinti elérhetőség mindenki számára fizikai képtelenség lenne. Komoly felelősség hárul rám az elkövetkező időszakban, hiszen sok százmilliárd forint támogatás odaítélésének terhe nyugszik majd a vállamon. Épp ezért azt szeretném, ha úgy tudnám végezni a munkámat, hogy azáltal tudjunk reményt adni a vidéknek, a gazdatársadalomnak. Mindig pragmatikus embernek tartottam magamat, úgyhogy a lényeget úgy vélem, itt is egyszerűen kell megközelíteni, s nem túlbonyolítva. Ha nagyon röviden akarnám összefoglalni a célomat, akkor az talán ennyiben kimerülne: tisztességes, becsületes, átlátható munkára és ellenőrzött forrásfelhasználásra van szükség.

– Mi az, amit az egyetemről az elmúlt tizenkilenc évből mindenképp magával visz?

– Mindenképp viszem a szakmaiságot. Viszem azt a kapcsolati tőkét, azt a jó kapcsolati rendszert, ami a magyar agrárium szereplőivel kialakult. Ezt azért is tartom fontosnak, mert ugyan más minőségben, de ugyanazokkal az emberekkel fogok találkozni, dolgozni, vagy épp még közelebbről szolgálni őket, akikkel eddig is kapcsolatban voltam. Vezetőként dékáni tisztemben és MVH elnökként is azt tartom a legfontosabbnak, hogy mindenki elfogadja: ez nem egyemberes „mutatvány”, itt a céljainkat közösen tudjuk megvalósítani, s ha mindannyian egy irányba húzunk, akkor sikerre leszünk ítélve!

MZ/HA