A kenyér szentsége – egy határokon átívelő misszió az emberségért

Dr. Korinek László – jogász, akadémikus, kriminológus – ötletgazdával beszélgettünk, aki a gyerekkori élményeiben, tapasztalataiban keresi a motivációt, amely életre hívta a magyarok éves, nagy, bizalmi programját.

– Az esztergomi búzaszenteléssel kezdődött az idei program. Hol tartanak ma? Mi a folyamat mostantól augusztus 20-ig?

– A program minden évben négy esemény köré szerveződik.

Van először is az aratás végeztével a búzagyűjtés. Ezt megyénként 4-5 helyen, a határokon túli területeken pedig – pl. Kárpátalján – kb. 30 helyen, úgynevezett gyűjtőpontokon várják a magyar nemzetiségű gazdák búzaadományait.

A második ünnep területenként az összeöntés, mely szintén eltérő ceremóniával valamikor augusztus elején van, s az így keletkezett búzából kb. félzsáknyit eljuttatnak Mohácsra, ott a Csele patakon álló utolsó vízimalom udvarán augusztus 20-át megelőző hétvégén egy ünnep keretében összeöntve egyesítik, mint a magyar gazdák közös erőfeszítését.

A harmadik ünnep augusztus 20-án van, ilyenkor Szent István napon minden megyében, és aztán két központi helyszínen tartjuk. Ez hasonlít az új kenyér egykori ünnepre, azzal a különbséggel, hogy a liszt már az előzőekben összeöntött, összeőrölt búzából származik. Három nagy kenyér készül, melyeket a két központi ünnepségen szentelnek meg. Budapesten az esztergomi érsek a Szent Jobb körmenet előtt, és két továbbit Pécsen a pécsi megyéspüspök, majd ugyanott Böjte Csaba és Pécs polgármestere szeli meg a kenyereket.

fotó:MTI

A kenyér anyagába az egyetlen magyarok által művel sóbányából, az erdélyi Parajdról érkezik a só, a kovász pedig változó helyszínekről, de mindig egy határon túli területről, és ezért is nevezzük ezt „vendégkovásznak”.

Az augusztus 20-át követő időszakban megyénként elkezdődik a teljes búzamennyiség őrlése, melynek végpontja a negyedik ünnep, a november 19-i Szent Erzsébet nap. Ez alkalommal – figyelemmel Szent Erzsébet legendájának tartalmára – minden magyarországi megyében és a határokon túl is egyidejűleg a rászorulóknak adjuk oda az összegyűlt lisztet. Ekkorra már a három nagy kedvezményezettnek – a Bőjte Csaba által vezetett Dévai Szent Ferenc Alapítványnak, a kárpátaljai Nagydobronyban működő Irgalmas Samaritánus Református Gyermekotthonnak és a budapesti Oltalom Karitatív Alapítványnak – eljuttatjuk az egyenként is több tíz tonna lisztadományt.

– Sokszínű személyes érdeklődés az Öné – jog, akadémia, régészet – hogy kapcsolódik ehhez a Magyarok Kenyere program? Mi a személyes érintettség? Nyilván van egy erős érzelmi motiváció a háttérben – egy emlék, egy hatás…

– A kezdetek ködbe vesznek, valószínűleg családi gyökerekre is visszavezethető. Falusi iparos családban nőttem fel, ahol az élet természetes része volt valamilyen szinten a rászorulókkal való törődés. Így nagyanyám önként főzött a hozzánk beszállásolt zsidó munkaszolgálatosoknak, de ugyancsak élelmiszerrel segítette a falunkba kitelepített nyilas miniszter özvegyét is. Az volt talán már gyermekkoromtól a természetes, hogy vegyük észre a rászorultakat!

Maga a Magyarok Kenyere egy véletlen pillanatban ugrott be. Amikor jó hét évvel ezelőtt Pécsen a konyhaasztalon fekvő szép kerek kenyérre pillantottam, akkor az fordult meg a fejemben, hogy hol termett az a búza, amiből ez a cipó készült, hányszor folyt magyarok vére, verejtéke, könnye azon a földön, s ha ezt most elfogyasztom, akkor a magyar történelem költözik belém. Innen már csak egy lépés volt arra gondolni, hogy vajon milyen íze lehetne annak a kenyérnek, amit a mohácsi csatamezőről, a nagymajtényi síkságról vagy Madéfalváról összegyűjtött búzából süttetnék. Szóval egy kenyeret akartam készíttetni és körbeírtam barátaimnak, és már az első évben 9 tonna búza gyűlt össze!

fotó:MTI

Egy kenyeret akartam, s tavaly már fél millió 1 kilós kenyérre való búzát adtak össze a magyar szántó-vetők szerte az egész Kárpát-medencéből. Amikor 2011-ben – miután kezdeni kellett valamit az összegyűlt 6 tonna liszttel – ezt elküldtük Böjte Csabának, s ő könnyes szemmel azt ígérte: „Ezt a lisztet én gyermekmosolyra és magyar szóra fogom átváltani!” Nagyjából tehát ez a Magyarok Kenyere indulása, s azóta hetedhét országból, vagyis a Kárpát-medence valamennyi magyarok által lakott országrészéből érkezik a búza, hogy aztán társuljon a valamely elcsatolt országrészből jövő kovásszal, a Parajdi Sóbányából jövő sóval és a legmagyarabb folyó, a Tisza forrásából merített vízzel, s így lesz az a MAGYAROK KENYERE, amelyet az esztergomi érsek Szent István napján Budapesten megáld.

fotó:MTI

– Az Európa Kulturális Fővárosa évében indult a program. Ahhoz kapcsolódik alapvetően? Pécs mint bázis ezért lett?

– Noha maga az ötlet valóban 2010-ben született, az Európai Kulturális Fővárossághoz semmi köze. Véletlen időbeni egyezés csupán. Eredetileg úgy reméltem, hogy Schmitt Pál akkori köztársasági elnök lát benne fantáziát. Udvariasan bár, de ettől elzárkózott, s így a pécsi polgármesternek vázoltam a gondolatot, aki felkarolta. A Nemzeti Agrárgazdasági Kamara értelemszerűen csak a megalakulása után figyelt fel erre a társadalmi felelősségvállalási programjukba jól beleillő, s akkor már eredményesen működő programra. Lényegében egymásra találtunk, s attól kezdve exponenciálisan növekedett az évről-évre összegyűjtött búzamennyiség. A mostani, 500 tonna körüli éves kenyérnekvaló nagyjából a jelenlegi rendszer teljesítőképességének felső határa. Jól kell látni, hogy ebben nincs sem állami, sem pártfinanszírozás, ellenkezőleg, a megyei vagy a hátáron kívüli agrárszervezeteknek maguknak kell megoldani a gyűjtést, tárolást, őrlést, így bizony az adományozók néha még pénzt is adnak, hogy a kenyér eljusson a kedvezményezettekhez.

– Mit tapasztal? Milyen az ügy hatása a gazdákra, milyen az együttműködési hajlandóság?

– Csak jó visszhangról tudok beszámolni. Aki egyszer már adott, az megtapasztalta, hogy egy kis erőfeszítéssel egy nagy jócselekedetnek lehet a részese. Például úgy, hogy augusztus 20-án rámutathat a Szent Jobb körmenet előtt Erdő Péter által megáldozott kenyérre, hogy abban, ha csak egy búzaszemmel is, de bent van az ő erőfeszítése, vagy hogy a déli harangszónál Böjte Csaba több mint kétezer gyermeke imádkozik és áldást kér a jótevőik dolgos kezére.

fotó:MTI

– Mi a csatlakozás folyamata idén – meddig, hogyan és kik csatlakozhatnak?

– Mivel az 500 tonna a jelenlegi felvevőképességünk, így inkább arra törekszünk, hogy minél több adományozót vonjunk be a programba, és ismertessük meg velük a közös összefogás örömét. Mivel a kenyérgabona bizalmi termék, már a gyűjtésre szóló felhívásnál célszerű hangsúlyozni, hogy friss, étkezésre alkalmas gabonát várunk, továbbá az összegyűjtött terméket tanácsos biztonságos, zárt helyen őrizni.

– Hol tart ma az ügy az eredeti elképzeléshez képest?

– Összefoglalóan az eddig megtett út a következő öt alapelv köré rendezhető: Az első az áldozathozatal. Az, hogy a szántó-vető ember, aki naponta megküzd az elemekkel, aki akkor is vet, ha rossz az idő, ha ellenség közelít, ha nem tudja, hogy ki fog aratni, az nagyon jól tudja mit jelent kiszolgáltatottnak lenni és átérezni mások nyomorúságát. Nekik kínál a program célt, lelki emelkedést. A második elvünk az összefogás. A gazdaember tudja, hogy csak akkor boldogul, ha megtalálja a társa kezét, éljen az a Kárpát-medence bármely pontján, és a saját terményét egyesítse vele, s csak így sikerülhetett, hogy minden évben megduplázva, az ötödik alkalomra már 430 tonna búzát tudtunk összegyűjteni. Harmadik elvünk a szolidaritás. Vegyük észre környezetünkben a rászoruló és arra érdemes embertársainkat. Ezek esetünkben a gyermekek, öregek, hajléktalanok. Negyedik elvünk a példaadás. Követendő mintát adni arról a keresztény szeretetparancsról, hogy ha az ember letört egy darabot kenyeréből, s odanyújtja egy éhezőnek, nem kevesebb, hanem inkább több lesz. De példát mutatni magunknak, de másoknak, nem magyaroknak is, hogy a magyar őrálló fajta, s felel minden testvéréért. Végezetül az ötödik elv a megmaradás. A magyar gazda tudja, hogy 1100 éves parancsot teljesít, a megmaradás parancsát, hogy nekünk dolgunk, küldetésünk van itt a Kárpát-medencében. Ezt csak akkor tudjuk teljesíteni, ha Szent István és Szent Erzsébet szellemében észrevesszük a felénk kinyújtott kezet, s segítünk a rászorultakon. De az Összeöntés Ünnepére választott helyszín az első öt évben a mohácsi Szent Miklós 250 éves vízimalom udvara, s a malom kerekét a Csele patak forgatja. Talán felesleges is mondanom a jelenlévők meghatottságát ezen a történelmi helyszínen.

– Tulajdonképpen ez társadalmi felelősségvállalás Kárpát-medence szinten.

– Valójában a határokon túl talán még jobb a fogadtatás, mert az ott élő magyar gazdák – ahogy egyikük ki is fejtette – végre egyenrangú résztvevőknek érzik magukat ebben a nemzeti összefogásban. (De teljesen váratlanul érkezett már búza a svédországi, sőt az ausztráliai magyaroktól is.) Nem véletlen azonban, hogy az éves programot mindig határokon túl zárjuk. Áderné Herczegh Anita megtisztelte már a lisztosztásunkat a kárpátaljai Nagydobrony vagy a partiumi Nagyszalonta gyermekotthonában, s idén a terveink szerint a vajdasági Hajdújárás ferences szerzetesek által fenntartott Lurkóházában köszönjük meg a Teremtőnek, hogy adományozhattunk. Ugyanide sorolom a vendégkovász részprogramot. Jött már kovász az erdélyi Oroszhegyről, a kárpátaljai Verbőcről, a vajdasági Topolyáról és a felvidéki Gútáról. Idén a Kárpát-medence legdélebbi magyar nyelvű településéről, a szlavóniai Kórógyról várjuk.

– Jellemzően kik csatlakoztak eddig 2010 óta? Van olyan, hogy jellemző?

– Nem vezetünk statisztikát az adományozókról. Van hírem arról, hogy egy vállalkozó egyszerre tíz tonnát adott, de egy jelenlegi miniszter is megtisztelt azzal, hogy húsz kilogramm biobúzát küldött. Ugyanígy megható, hogy Kárpátalján, ahol hangsúlyoznom kell, hogy a legjobb a program fogadtatása, egy idős asszony az egész termését odaadta. Apropó Kárpátalja! Amikor három éve először mentem a programot ismertetni a nagydobronyi gyermekotthonba, akkor a környékbeli gazdák, ha jól emlékszem, hat tonna búzát öntöttek össze. Rá egy évre, úgy, hogy a magyar nyelvű istentiszteleteken bejelentették a programot, már több mint 60 tonna gyűlt össze. A 120 magyar településből 115-ből érkezett ez a mennyiség, s ezen elgondolkodva az jutott eszembe, hogy még egy jelképet be kell vonni a mozgalomba, s tavaly már a Szent István napi kenyér negyedik alkotórésze (a liszt, kovász és só után) a legmagyarabb folyó, a Tisza forrásából kárpátaljai testvéreink segítségével merített víz lett. (Csak mint érdekesség: mivel a kb. 10 literes vízzel teli hordócskát nem illik üresen visszaküldeni, ezért azt jóféle villányi borral megtöltve adjuk vissza, így megismételjük Krisztus urunknak a kánai menyegzőn megejtett csodáját…)

fotó:MTI

– Kulturális vagy/és szociális misszió ez?

– Igen, jól látja, ez egyidejűleg szociális és kulturális misszió is. A misszió címzettjei primer módon persze azok a rászorulók, akik döntően gyerekek, de minden magyarországi megyében a helyi Agrárgazdasági Kamara maga dönti el, hogy az összegyűjtött búzamennyiségnek nagyjából a felét ott helyben kinek osztja ki. Így vannak öregek napközi otthonai, karitász szervezetek vagy Vöröskereszt, de legalább ilyen fontos, hogy a helyi gazdák horizontja tágul és észreveszik, hogy a közvetlen közelükben is élnek rászorulók.

– Nem ünnepi gondolat, de tény: a kenyér nimbusza megtörőben van a táplálkozásban. Veszélyben lehet-e a szentség? Átíródhat-e a kultusz?

– Valóban egyre kevesebb kenyeret eszünk, legalábbis mi, akik ezt a válogatást megtehetik. De tudja, az Oltalom Karitatív Egyesületen keresztül juttatunk el Borsodba olyan iskoláknak lisztet, ahol a gyerekek hétfőn, kétnapi koplalás után jutnak legalább kenyérhez. Azt hiszem, ők nem igen válogathatnak abban, hogy mit esznek.

agrotrend.hu / GG.