Hírek

Agronómus: A mezőgazdaság volt az életem

A napokban töltötte be kilencvenedik életévét dr. Horváth Lajos – e portré szerző­jének engedélyezve: Lajos bátyám.

A nyugdíjas agronómust az aktív éveiben a hazai szakma ismerte és elismerte, de nevét és munkásságát még a nemzetközi színtéren is jegyezték. Egykoron négy megye állami gazdaságainak közel negyvenötezer holdnyi rizsterülete felügyeletét is ellátta, manapság – hétvégente – kicsiny, pár száz négyzetméteres kertjében növényültetésekkel kísérletezik – írja a szoljon.hu.

A szakember életének nagy részét rízsföldeken töltötte – fotó: pixabay.com

Horváth Lajos 1929 szeptemberében a „Vazs” (értsd Vas) megyei Hidashollóson született. Ez a település ma már talán csak a régiek emlékében él, esetleg Egyházashollós község matrikulájában szerepel, miután a Rába folyó mentén, valamint a mesebeli nevű Csörnöc-Herpenyő patak szomszédságában elterülő két település egyesítésével az utóbbi neve maradt meg hivatalosan a kényszerű falufrigyben. Hidasnak ugyanis egy Rába-­hídja, Egyházasnak pedig temploma volt, s akkortájt az Urat nagyobb tisztelet övezte egy „mezítlábas” átkelőnél…

Édesanyja parasztizált, édesapja mestersége eredetileg hentes és mészáros volt, de Lajos fia születésekor a község Hangya Szövetkezetének vezetője volt. A három gyermek közül Lajos volt a legkisebb, nővérénél nyolc, bátyjánál négy évvel volt fiatalabb.

A korszaknak és a beleszületett társadalmi osztálynak megfelelően ötesztendősen először a ház körül, majd hamarosan a határban is dologra fogták. A tisztességet a családjában, a becsületes munkát az ég alatt, a földet, a természetet, annak flóráját és faunáját itt, ezen a környéken szerette meg. Az öt elemit Egyházason, a polgári iskolát az alig tíz kilométerre fekvő Körmenden járta ki.

A háború borzalmai és tragikomikumai benne is nyomot hagytak: az iskolába a környék falvaiból, tanyáiról bebicikliző gyermekek számára rettentő trauma volt, hogy míg békeidőkben csodálattal nézték az égen lassan áthúzó kétfedeles postagépet, a hadiállapotban gyomorgörccsel várták, amíg a szövetségesek bombázói és vadászrepülői elhagyják felettük a légteret.

– A pilóták vagy céltudatosan romboltak, vagy maguk szórakoztatására életveszélyesen rio­gatták a civileket – emlékezik vissza vegyes érzelmekkel háborúval telt diákéveire is Lajos bátyám.

Akadt, hogy a bombázók a bringázó diákok közelébe dobták le halált cipelő terhüket, és a szerencsésen megmenekült fiatalok napokig azon tanakodtak vizet felbugyborékoló kráterre, mint leendő úszómedencére vagy egy ragyogó sóderbánya tavára hasonlít-e.

Máskor olyan alacsonyan repült a föld felett a vadász, hogy az ijedtükben az árokban menedéket kereső Lajos és barátja még a néger–amerikai pilóta kacaját is látta a fülke szélvédőjén keresztül…

Körmendről Szombathelyre vezetett az élethosszig tartó tanulás útja, noha az itteni kereskedelmi főiskola két év után közgazdasági gimnáziummá lett, így itt érettségizett le ’50-ben. A korszak iskolai évei némi felesleget is szolgáltattak a diákoknak, köztük Horváth Lajosnak is.

A kezdetekben még a régi írásmódot tanulták, amit a zsinórírás követett. A német nyelvtanulás miatt gót betűkkel is kellett tollat vezetni. A gimnáziumban jött a gyorsírás, a gépírás, aztán később, az egyetemen a cirill betűket is kötelező volt bebiflázni.

A Gödöllői Agrártudományi Egyetemen a termőföldhöz való vonzódása mellett Lajos bátyám egy másik, hatvan évig tartó, „röghöz kötött” szerelmet is kapott egyik hallgatótársa, Alma Zsófia személyében. Házasságuk a diplomaosztó előtt egy évvel köttetett, a gyakorlati tanulmányukat így már együtt, egyazon helyszín kijelölésével végezték.

A Szarvasi Öntözési és Rizstermesztési Kutató Intézetbe irányították őket, mely a város legszebb részén, a Körös-parton lévő Bolza-kastélyban kapott otthont. Az öntözéses növénytermesztés agrotechnikai, kultúrtechnikai, növénynemesítési és talajtani problémáinak megoldásán dolgoztak.

A bevált módszereket az ez idő tájt alakult állami gazdaságok és termelőszövetkezetek hasznosították a gyakorlatban (Lajos bátyám egyébiránt a későbbiekben, 1972-ben épp rizstermesztésből doktorált. A diplomavédésekor a vizsgabizottság elnöke Kállay Kornél volt, a hazai öntözéses növénytermesztés és főleg a nagyüzemi rizstermesztés kifejlesztésében úttörő szerepet vállaló szakember, aki végigkísérte pályafutását, sok esetben munkatársa, felettese, de mentora is lett).

Az egyetem elvégzése után a két fiatal agronómus – irányítással – a Karcag-Tilalmasi Állami Gazdaságba került 1955-ben. Vonattal érkeztek meg Karcagra. Az állami gazdaságban kijelölt új otthonukban mindössze két vaságy és egy zsák könyv volt, tulajdonképpen semmi más. Míg Szarvason harminchárom holdnyi rizsföldön tanulták a szakmát, itt azonnal „élesben” dolgoztak, közel kétezer hold rizsterületen.

– Én agronómusként, kezdő fizetésként ezerkilencszáz forintot kaptam, a feleségem gyakornokként ezerkétszáz forintot vett fel, az idő tájt ez jó keresetnek számított. Ám a lakhatási és a munkakörülmények borzasztóak voltak. Munkásokat még az északi megyékből is toboroztunk, akik kézi erővel, sarlóval és cséplővel takarították be a gabonát. Végül novemberre elkészültünk az aratással, én pedig az első évemben miniszteri kitüntetést kaptam.

A következő év aratása 1956 októberére esett. Mondanom sem kell…! Az aratók a gazdaságot otthagyva hazatértek a falujukba, megtudni, van-e ott is valami megmozdulás. Akiket lehetett, ott tartottunk, másokat nagy nehezen visszaédesgettünk, többeket pedig újonnan szerződtettünk. Végül ezt az évet is eredményesen zártuk, én pedig egy újabb miniszteri kitüntetéssel. Számos újítást vezettem be, hogy a munka- és költségráfordítást csökkentsem, a teljesítményt pedig növeljem – beszélt tudományos munkásságáról is a nyugalmazott agronómus.

– A harmadik évben a Belügyminisztériumhoz került, és rabgazdaságnak nyilvánították a Karcag-Tilalmasi ÁG-t. Erre kilépett a gazdaságból az igazgató, az egyik agronómus, a főállattenyésztő, a legjobb szakemberek, és mire elkezdődött a rizsaratás, egyedül maradtam, és főagronómusként mindenes lettem. A rabok, amikor csak tehették, minduntalan átverték az őröket. Amikor répát kellett szedniük, arra hivatkozva, hogy fázik a kezük, kesztyűt rendeltettek. Ha felmondott a juhász vagy a tehenész, a helyükre azonnal jelentkezett egy rab. Azért jelentkeztek, mert azt hitték erről a szakmáról, hogy naphosszat kint vannak a szabadban, és csak henyélni kell a fűben.

Megelégeltem a körülményeket és a feletteseimnek jeleztem, elmegyek. A BM képviselői lejöttek Karcagra, és napokig győzködtek, maradjak. Még őrnagyi rangot is felajánlottak, amire azonnal, mit sem törődve a kor lelkivilágával, félelem nélkül nemet mondtam, sőt, ekkor határoztam el még inkább a kilépésemet – mesél a hatvan évvel ezelőtt történtekről is.

Lajos bátyám bekerült Szolnokra, a Rizstermelő Állami Gazdaság Igazgatóságára. Négy megye állami gazdaságainak negyvenötezer holdnyi rizsterülete tartozott hozzá. Bár autót is kapott munkájához, a körülményekhez legideálisabb „közlekedési eszközzel”, lóháton járta be a felügyelete alá került földeket, táblákat. Napokig nem volt otthon, fiatal házasként ezt nehezen bírta. Három év után kérte az áthelyezését.

Így került 1960. december elsején az akkor igen rossz helyzetben lévő Tiszasülyi Állami Gazdaságba főagronómusnak. A nyolc és fél ezer hektáros gazdaság kétharmada rizsültetvény volt. Az első év itt is szánalmasan telt: gépek híján kézi erővel arattak, a társgazdaságokból odarendelt lovak, nem bírván a nedves, mély talajt, sorra elpusztultak, s a következő év januárjáig elhúzódott a betakarítás. Egy idő után a gazdaság igazgatóját leváltották, és bár Lajos bátyám a posztra nem vágyakozott, a megkérdezése nélkül 1962-ben őt nevezték ki új igazgatónak.

Úgy gondolta, itt az idő, hogy az eddig tanultakat, a tapasztalatait, a tudományos kutatásait itt gyakorlati kísérletezésekbe ültesse át. Elsőként az ott haszontalanul álló egyik nagyobb mederből kivágatta a nádast és sást, s a tavakon bevezette a pecsenye­kacsa-nevelést.

Naposkacsákat vásároltak, a kész pecsenyekacsákat pedig a Baromfiipari Országos Vállalat törökszentmiklósi feldolgozótelepének értékesítették. Hamarosan felfuttatta a gazdaság vöröstarka fajtájú tehenészetét és suffolki juhállományát is.

A rizstermesztésben nyomelemtrágyázási kísérleteket végzett. A Szarvasi Kísérleti Intézettel közösen új rizsfajtákat vezetett be a termelésbe. Úttörő munkát végzett az elavult rizstelepek rekonstrukciójában és a mezőgazdasági melioráció gyakorlati bevezetésében. Az általa vezetett gazdaságban a rizstermelési átlag két-három mázsával felülmúlta a megyei állami gazdaságok átlagát.

Magyarországon először vezette be a nagy teljesítményű kombinátor talajmarókat és a ZMAJ kondor kombájnokat. Kiemelkedő eredményeket ért el a cellulóz nyár szaporításában. Az ÁG-ba még Franciaországból is rendszeresen jártak szakemberek. Dr. Horváth Lajos és a tiszasülyi telep lett a hazai állami gazdaságok példája, az igazgató pedig „csupán” állami kitüntetésekkel gazdagodott. A feleségével, aki ekkorra már Sülyön tanított, tizenhat évig éltek a faluban. Utána pedig, 1976-ban – a nyugdíjba vonulásáig, tizenhárom esztendőre – átvette Szolnokon az Agrober vezetését.

Ami gyermekkorában is jellemezte – a munka becsülete, a tisztesség, az elfogadás, a család és a természet, a föld szeretete – végigkísérte a pályáján, egész életén keresztül. Aki Lajos bátyámat ismerte, így ismerte. őt a politika nem érintette meg, a szakmát és az emberséget tartotta szem előtt. Számos szakmai és tudományos szervezet tagja volt. 1986-ban megkapta a címzetes főiskolai tanári címet.

Felesége, Alma Zsófia öt évvel ezelőtt megpihent. Egy emeletes társasházi lakásban él, gyermekei, unokái sűrűn látogatják. A Vízpart körúti kertbe rendszeresen, de egyre ritkábban jár. Évekkel korábban még szőlőt, kivit, jostát, fenyőt is nevelt benne, ma már inkább díszkert és bográcsolóhely, illetve a környékbeli gombászkodás kiindulópontja.

agrotrend.hu / szoljon.hu

Tovább olvasom

Fókuszban

Hirdetés [bsa_pro_ad_space id=13 crop=no ]
Hirdetés [bsa_pro_ad_space id=14 crop=no ]

Facebook