Kihaltnak hitt állat jelent meg Villányban

Egy réten sétálva elég néhány percre leülni a földre, hogy rögtön apróságok tucatjai közt találjuk magunkat: repülő, ugró, mászó rovarok hada bújik elő látszólag a semmiből. A formák és színek változatossága elképesztő, a laikus jó, ha egy-két fajt be tud azonosítani. Egy-egy ritkaság eltűnése vagy felbukkanása jobbára csak a szakértőnek szúr szemet még akkor is, ha olyan rendkívüli állat, mint a sisakos sáska.

őshonos fajunkról van szó, latin neve is hazánkra utal: Acrida ungarica – védett, természetvédelmi eszmei értéke 50 ezer forint, ami mutatja, mennyire fontos e faj megőrzése.

Fotó: EMMANUEL BOITIER

Ma már Magyarország nagy részén csak elszigetelt foltokban él, több területről el is tűnt, a Villányi-hegységben például 1971 óta kihaltnak tekintették. Egészen idáig, Dr. Erdős László, az Ökológiai Kutatóközpont Kísérletes vegetációökológiai kutatócsoport tudományos munkatársától ugyanis megtudtuk,

a faj ötven év után újra felbukkant Villányban, egy helyileg védett kis természeti területen.

Elterjedése egyébként a Mediterráneum teljes területe Spanyolországtól Törökországon át Észak Afrikáig, és előfordul Ázsia egyes pontjain is, hazánk a sisakos sáska legészakibb élőhelye. A síkvidéki, füves területeket részesíti előnyben, a Kiskunságban viszonylag sok helyen megtalálható, ám a Dunántúlon rendkívül ritka: a déli fekvésű domboldalak rétjein fordul elő, itt tudja kihasználni kiváló rejtőzködő képességét.

"Érdekes, csörgő hangot ad repülés közben, a levegőben könnyű észrevenni, de amint visszahuppan a talajra, az ember még akkor is nehezen találja meg, ha pontosan látta hol ért földet" – mondja a szakember.

Pedig kifejezetten termetes rovar, átlagosan 3-6 centisre nő, de a nagyobb nőstények a hét centit is elérhetik.

A profi rejtőzködésben egyrészt érdekesen megnyúlt teste, lábai segítik, megvastagodott, kardszerű csápjai is mintha fűszálat formáznának.

Utóbbi egyébként csak erre a nemzetségre jellemző egyedi vonás, a többi sáska feje robosztus, csápjaik vékony kis antennákra emlékeztetnek.

Teste foltokkal és sávokkal tagolt, ez felbontja körvonalait, még nehezebb észrevenni. Emellett élőhelytől függően vannak zöld és barna változatok, előbbi logikusan a friss fűben jelent védelmet, míg utóbbi a Kiskunság barna, homokos talajához alkalmazkodott.

Akárcsak közelebbi és távolabbi rokonai, a sisakos sáska is növényevő, de mezőgazdasági károkat – mint a közismert vándorsáska – nem okoz, nem téved megművelt földekre, természetes környezetében érzi jól magát, ez az oka vészes fogyatkozásának is.

A mediterrán térségben főleg a turizmus és élőhelyeinek feldúlása, beépítése fenyegeti, itthon pedig a mezőgazdasági területek és tájidegen faültetvények kialakítása vetette vissza jelentősen a populációt.

Az élőhelyéül szolgáló rétek jó része ma már védett terület, de ez még nem jelenti azt, hogy őshonos rovarunk fellélegezhet. Az inváziós növényfajok terjedése embertől független, nagyon nehéz ellenük védekezni, könnyen tönkre tehetik a gyepeket. A Dunántúlon jóval kevesebb alkalmas területet talál, nyilvánvalóan a tájhasználat miatt szorul ki egyre több tájról.

Ám Erdős László mostani felfedezése azt jelenti, hogy apró területeket is érdemes védetté nyilvánítani, mert ökológiai fülkeként szolgálhatnak a visszatérő őshonos fajoknak.

És miért a sisakos az egyetlen sáskafaj, amelyet hazánkról neveztek el? Az Acrida rendszertani elnevezés a nemre utal, ami meglévő, kötött kategória, az ungarica pedig a fajra. Ez utóbbiról az a tudós dönt belátása szerint, aki először leírta: gyakran a megtalálás helye, a kutató neve, esetleg tisztelgés valaki előtt, tényleg bármi lehet.

A sisakos sáskát Johann Friedrich Wilhelm Herbst német természettudós fedezte fel a rovartan számára 1786-ban, az ungarica az ő döntése volt. Hogy miért? A választ nem tudjuk, minden bizonnyal hazánkból származó példányok alapján sorolta be rendszertanilag a fajt.

agrotrend.hu / 24.hu