Ipartörténeti pillanat – Izocukorgyár Tiszapüspökiben

MTI Fotó: Szigetváry Zsolt

A magyar tulajdonban levő KALL-Ingredients Kft. a gabonafeldolgozó gyár elkészültét az Európai Uniós cukorkvóta 2017. október 1. napján történő megszűnésére időzítette. Az iparvállalat élelmiszeripari alapanyagokat, cukor- és keményítő termékeket, magas minőségű gyógyszer- és étkezési alkoholt, valamint takarmány-alapanyagokat állít elő, termékei jelentős hányadát hazánkon kívül értékesíti.

Az üzem évi 530 000 tonna GMO-mentes magyar kukoricát fog feldolgozni. A 160 millió EUR értékű zöldmezős beruházásunk az elérhető legjobb technológiával épült. Az üzem technológiája nagyon tiszta, hulladék keletkezése nélkül dolgozza fel a gabonát. Közel 500 munkahely létesül az üzemben és további 750 főt fog foglalkoztatni közvetetten, az igénybevett szolgáltatások által. A 68 hektáron elterülő gyár példátlanul rövid idő, 582 nap alatt készült el.

forrás: L. Simon László

Az üzemindító ünnepségen Zahola-Pollák Vanda, a Kall Ingredients ügyvezetője arról beszélt, büszke arra, hogy a gyárat a magyar szakértelem hozta létre. Az üzem 68 hektáron épült fel, az építkezés 582 napig tartott, és ennek során összesen 100 ezer tonna betont és 5200 tonna acélt használtak fel.

forrás: L. Simon László

Az alábbiakban L. Simon László országgyűlési képviselőnek erre az alkalomra született írását olvashatják el:

Gyermekkorom meghatározó élménye volt, amikor a háztáji borászatot folytató édesapám engem küldött friss kristálycukorért a cukorgyárba. A rendszerváltás előtti évben 17 évesen szereztem jogosítványt, így alkalmanként egyedül mentem Ercsibe. Az ódon gyárban a még meleg cukrot az ember szeme előtt eresztették bele az ötven kilónyit befogadó papírzsákba, amit – a friss, édes illattól megtáltosodva – könnyedén hajítottam be a csomagtartóba. Szerettem ezt a gyárat, a régi épületeivel együtt, ahogyan a szabadegyházi szeszgyárat is, ahonnan hol izocukrot, hol tiszta szeszt szereztünk be. Visszagondolva erre az időszakra, felsejlenek előttem azok a földrajzórák, amelyeken megtanultuk a magyar nehéz- és könnyűipar valamennyi fontos gyárát, a hazai élelmiszeripar üzemeit: konzervgyárakat, édesipari vállalatokat, gabona-feldolgozókat és társaikat.

Iskolásként is tudtuk, hogy a szocialista ipart dicsőítő szólamok csak részben igazak, s hogy számos nagyipari vállalatnak elhallgatják a kommunista államosítás előtti történetét. 1989-90-ben az érettségire készülve már az is nyilvánvalóvá vált, hogy a jelentős értékű és teljesítményű, valóságos hazai és külföldi piacokkal rendelkező magyar nagyvállalatok helyzete meg fog változni, ha valósággá válik az a politikai fordulat, amit akkor már éreztünk a levegőben. Arra viszont senki, sem a rendszerváltozás pillanatában felnőtté váltak, sem a diktatúra bukásáért harcoló idősebbek, sem a magyar iparban dolgozó vezetők és munkavállalók nem gondoltak, hogy a magyar iparvállalatok többségének a sorsa hamarosan megpecsételődik.

Ez egy nagyon összetett folyamat volt, amiben egyaránt szerepet játszott a KGST-piacok összeomlása, a privatizáció, a piacaink megnyitása a – mieinknél jobb minőségű és csomagolású – nyugati termékek előtt, illetve az új technológiákkal és jelentős tőkepotenciállal rendelkező multinacionális vállalatokkal szembeni versenyhátrány. Mindebből mégsem kellett volna annak a lavinaszerű változásnak következnie, amit megélhettünk a kilencvenes években – legalábbis így gondoljuk utólag, sajnálkozva az elveszett márkák, brandek, megszokott és megszeretett, az identitásunkhoz is hozzátartozó termékek elvesztése miatt. S bizony a magyar emberek többsége – függetlenül attól, hogy a diktatúra időszakának nyertesei vagy vesztesei voltak – a szeretett márkák elvesztéséért ma is a privatizációt és az uniós csatlakozást hibáztatja. A napokban éppen egy olyan elektronikus levelet kaptam, ami a „magyarnak hitt termékek” sorsán kesereg, felsorolva néhány régi-új márkát, amit „elvesztettünk”.

1990-től kezdődően egy bő évtized alatt az állam vállalkozásokban működő vagyonának privatizációja keretében több mint 2700 privatizációs tranzakciót bonyolítottak le állami szervezetek és bankok, s természetesen ebben nincs benne az a sok-sok ezer kis üzlet, étterem, kisebb forgalmi értékű ingatlan, amelyek magánosítása javarészt árverések útján történt meg.

1990-ben több mint 1800 vállalat volt állami vagy tanácsi tulajdonban, s ezek közel kétharmada feldolgozóipari és kereskedelmi vállalatból került ki. A rendszerváltozás utáni második ciklusban a szocialista kormányzat idején felgyorsult a privatizáció, s a folyamatban a külföldi tőkét preferálták. Ennek eredményeképpen a külföldi tőke az iparban, a távközlésben, az energiaszektorban és a banki szférában jelentős súlyra tett szert hazánkban. Az energiaszektor teljes egészében a külföldiek kezébe került. 1994-ben az ipar jegyzett tőkéjének 50%-a, a feldolgozóipar 29%-a maradt állami tulajdonban. A felpörgetett privatizáció hatására 1997-re a köztulajdon aránya lecsökkent 30%-ra.

A magyar ipar rendszerváltozás utáni mélypontjának számító 1992-ben a feldolgozóiparban már 3109 külföldi érdekeltségű vállalkozás működött, közülük 360 az élelmiszeriparban, amelyek esetében a jegyzett tőkéjén belül a külföldi befektetés 68%-ot jelentett. Ez a folyamat a következő években még jobban felerősödött.

A tiszapüspöki kukoricafeldolgozó gyár állami támogatással történő megépítése és a harmadik Orbán-kormány idején történő átadása ráirányítja a figyelmet a magyar cukoriparnak – az előbb leírt folyamatba illeszkedő – kálváriájára, hiszen az új magyar ipari csoda építésének és a termelés beindításának az időzítése elválaszthatatlan az európai uniós cukorkvóta kivezetésétől.

A közvélekedés szerint hazánkban napjainkban már csak egy cukorgyár működik, Kaposvárott, pedig valójában ez idáig kettő gyárunk volt. A kaposvári mellett a Hungrana szabadegyházi üzeme is állít elő cukrot, csak nem cukorrépából, hanem kukoricából. Mikor a kaposvári gyárra gondolunk, nem felejthetjük el, hogy a nagy múltú magyar cukorgyártásnak komoly kapacitásokkal rendelkező zászlóshajói működtek a rendszerváltáskori Magyarországon.

Ezeket a cukorgyárakat a kilencvenes években privatizálták, kivétel nélkül külföldi befektetőknek, akik a 12 cukorgyárból 11-et bezártak. Az 1888-ban alapított mezőhegyesi 1997-ben működött utoljára, az ercsi 1910–1998, a lőrinci (selypi) 1889–1998, a sárvári 1894–1998, a sarkadi 1912–1998, az ácsi 1871–2001, a hatvani 1888–2003, a talán leghíresebb kabai 1879–2006, a szolnoki 1914–2007, a szerencsi 1888–2007, a petőházi 1880–2007 között működött.

Mindebben a folyamatban a piacszerzés is erősen motiválta a befektetőket, ne felejtsük el, hogy a kaposvári cukorgyár annak az osztrák Angrana csoportnak a tulajdonában van, aki az egyik tulajdonosa a szabadegyházi Hungranának is. 1996-ban ők szereztek többségi részesedést az 1995-ben öt hazai cukoripari részvénytársaság (Ács, Ercsi, Mezőhegyes, Sarkad, Sárvár) egyesülésével létrejött Magyar Cukor Zrt.-ben, s új tulajdonosként öt éven belül mind az öt gyárat bezárták. A többi gyár részben az uniós csatlakozásunknak, az uniós cukorkvóta-szabályozás hazai alkalmazásának vált áldozatául.

Mindez a magyar cukorrépa-termesztésre is rányomta a bélyegét, míg 1990-ben még 4,7 millió tonnát takarítottunk be 133 ezer hektárról, 1991-ben pedig 5,8 millió tonnát 160 ezer hektárról, addig 2008-ban már csak 573 ezer tonnát 12 ezer hektárról, s azóta is csak egy évben haladta meg az éves betakarított termésmennyiség az egymillió tonnát.

„Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges” – vallotta Deák Ferenc. Így van ez – sok más gazdasági terület mellett – a magyar élelmiszeriparral is, aminek az újjáépítésében a kiegyezés utáni magyar gazdasági sikertörténet időszakát megidéző ipartörténeti jelentőséggel bír a tiszapüspöki gabonafeldolgozó megépítése.

Ipartörténeti jelentőségű, mert ugyan sokféle terméket fognak előállítani kukoricából, de mégis csak egy új cukorgyár fog létrejönni, s azért is, mert végre egy olyan, száz százalékban magyar tulajdonú gyár nőtt ki gomba módjára a logisztikai, technológiai és munkaerő szempontjából gondosan kiválasztott fejlesztési területen, amelyben a legkorszerűbb technológia alkalmazása mellett jelentős hozzáadott értékkel állítanak elő alapanyagokat a hazai és a külföldi élelmiszergyártók számára, mindezzel jelentős mértékben növelve Magyarország GDP-jét is.

forrás: L. Simon László

A gyár megépítésének a hátterében egyrészt a hozzáadott érték nélküli kukoricaexport csökkentésének a szándéka, másrészt az európai cukorkvóta kivezetéséből következő piaci lehetőség kihasználása állt. Az elsőt nem kell különösebben magyarázni, hiszen a hazánkban megtermelt tengerinek a nagy részét terményként értékesítjük külföld felé, ahelyett, hogy feldolgozva, cukorként, alkoholként, étkezési olajként hoznánk forgalomba.

A cukorkvótáról viszont érdemes szót ejtenünk, hiszen az uniós kvóták rendszere sem lopta be magát a magyar emberek szívébe, sokan – részben tájékozatlanságból – a magyar termelés ellehetetlenítésének eszközét látták benne. Bár legyünk őszinték önmagunkhoz: bizonyos termékcsoportok esetében valóban elég méltánytalannak éreztük a kvóták szabta korlátokat.

A cukor esetében az Európai Unió a közös agrárpolitika keretében olyan szabályozórendszert alkotott, amely termelési kvótákkal, kötelező felvásárlási minimumárakkal, behozatali vámokkal és támogatásokkal védte a közösségen belüli cukorrépa-termesztést és cukorgyártást. Hatálya kiterjedt a répacukorra, nádcukorra, izoglükózra (magas fruktóztartalmú kukoricaszirup), cukorrépára, cukornádra, melaszra, inulinszirupra stb. Ez a rendszer szűnt meg 2017. szeptember 30-án, s adott lehetőséget arra, hogy beinduljon a cukortermelés Tiszapüspökiben.

A cukoripari rendtartás nem új rendszer az Unióban, eredetileg 1968-ban vezették be azzal a szándékkal, hogy méltányos jövedelmet biztosítson az EU termelőinek, illetve biztosítsa az EU önellátását. Az eredeti szabályozás többször módosult, így a közös agrárpolitika 1992-es reformjakor is.

A kétezres évek elején a nagy nádcukorgyártó országok közül Ausztrália, Brazília és Thaiföld konzultációt kezdeményeztek a Kereskedelmi Világszervezetnél (WTO) az Európai Unióval a cukorrendtartás keretében nyújtott exporttámogatás miatt. A kezdeményező országok véleménye szerint az EU az exporttámogatás nyújtásával megszegte a világkereskedelmi egyezményeket. Az egész folyamat eredményeképpen 2006-ban „megreformálták” az európai cukorrendtartást, és négy éven át fokozatosan csökkentették a cukor intervenciós árát. A reform első évében Írország, Finnország, Svédország, Spanyolország, Portugália, Lettország, Görögország és Olaszország egyes cukorgyártó vállalatai mondtak le a cukorkvótájukról, a következő évben Szlovénia, Magyarország, Csehország és Szlovákia egyes gyártói következtek. Öt uniós tagállamban (Bulgária, Írország, Lettország, Portugália, Szlovénia) teljesen megszűnt a cukorgyártás. Ennek a reformnak a hatására zárták be a kabai, a petőházi, a szerencsi és a szolnoki cukorgyárat is. A rendtartás reformjának következményeként az Unióban a cukorrépa termőterülete 2,1 millió hektárról 1,4 millió hektárra csökkent. A reform előtt az EU-ban 189 cukorgyár működött mintegy 50 000 munkavállalóval, a reform következtében a gyárak száma 114-re, a munkavállalóké 30 000-re csökkent, tehát nem csupán bennünket ért jelentős veszteség.

Hazánk cukorkvótája a 2004-es uniós csatlakozáskor 401 684 tonna volt. A Gyurcsány-kormányok idején ebből is lemondtunk összesen 301 261 tonnát. Egyedül a második Orbán-kormány erőteljes brüsszeli lobbijának köszönhetően sikerült Horvátország 2013-as uniós csatlakozásakor emelnünk a kvótánkat.

A cukorkvóta eltörlése tehát óriási lehetőséget jelent a magyar élelmiszeriparnak. Mint korábban írtam, az éppen 150 éve történt kiegyezés utáni magyar gazdasági sikertörténet időszakát megidéző ipartörténeti jelentőségű a tiszapüspöki gabonafeldolgozó megépítése. Benne van az a lehetőség, hogy a történelemkönyvek ipar- és gazdaságtörténeti fejezetei úgy fogják emlegetni, mint a gépiparban a Láng Gépgyár 1868-as, a villamos iparban a Ganz Villamossági Művek 1878-as, vagy a vas- és fémiparban a Weiss Manfréd Művek 1884-es alapítását.

A Ganz Villamossági Művek 122 évig létezett. A nemzeti ipar felemelkedésében bízók abban reménykednek, hogy a tiszapüspöki gyár ennél tovább fogja szolgálni a magyar nemzetgazdaságot, s hogy a Ganz Villamossági Művek egykori jelmondata később rájuk is igaz lesz: „Ne hagyják mondává válni azt a jó hírnevet, aminek cégünk örvendett, hogy itt mindannyian egy szívvel, lélekkel, s barátságban működjünk együtt a köz javára.”

agrotrend.hu / L. Simon László