Marad a szolid védelem a hazai borpiacon

Pofonegyszerûnek látszó rendeletmódosítást adott ki a földmûvelésügyi miniszter július végén az „olasz borimport” ügyében. Jól lehet, a jogszabály címe kacifántos (mivel az egyes földrajzi jelzés nélküli borászati termékek nyomon követhetõségének javításához kapcsolódó ellenõrzésrõl és fizetendõ ellenõrzési díjról szóló piacszervezési intézkedésének kiterjesztésérõl szól), valójában csak egy korábbi rendeletbe írt évszám felülírását takarja.

Az viszont, hogy a rendelet hatályának lejárta 2016-ról 2017-re módosult, nemcsak a legolcsóbb borok piacát figyelõ hatósági mozgás fenntartását biztosítja, és nem csak egyfajta hatósági perselyként gyûjti a pénzt az ellenõrzésekre, hanem arra is utal, hogy az ügyben még tartó brüsszeli vizsgálódás ellenére Fazekas Sándor erõsnek érzi a kormány pozícióit. Az egykarakteres módosítás mögötti nagy kép felvázolásához vissza kell lépnünk párat az idõben.

Nem jön ki a matek

Az „olasz importborcirkusz” 2011-tõl eszkalálódott Magyarországon. Ekkor nõtt meg ugrásszerûen az olcsó, élelmiszer-ipari szempontból vélhetõleg mindvégig kifogásolhatatlan, de szakmailag (és pláne a magyar borágazat érdekeinek szempontjából) mégiscsak kifogásolhatónak gondolt, olasz tucatbor nálunk fellelhetõ mennyisége. Az ugrás nagyságát szemlélteti, hogy míg a 2,5 millió hektoliteres éves magyar fogyasztói piacon 2010-ben az olasz import 150 ezer hektoliteres szint alatt maradt, 2011-ben súrolta a 600 ezer hektós szintet és a következõ két évben sem esett le 400 ezer hektó alá.

 Az, hogy mindebbõl csak 2013-ban lett botrány, valójában csak az idõjáráson múlt. A 2010-es hazai szüret mennyiségét tekintve katasztrofálisan gyengének volt minõsíthetõ. Az ennek hatására 2011-ben kiürülõ pincéket még a következõ év, amúgy normális termésátlagot hozó szüretével sem tudták feltölteni. A földrajzi jelzés nélküli (továbbiakban: fn) import megugrása nem volt feltûnõ, mivel a keresleti vákuumra adott piaci reakcióként jelentkezett. És a behozott készletek az áruházláncokban szinte folyamatosan el is fogytak.

Ahhoz, hogy az alsó osztályban 2013-ban kitörjön a pánik, csupán annyi kellett, hogy kiderüljön: az olcsó olasz bor árban veri a magyar szõlõfelvásárlási árakat is. A korábbi felvásárlók nem akarták megvenni a magyar szõlõt, mert az abból készített bort – annak relatíve magas ára miatt – nem tudták volna eladni. A helyzet komolyságát mutatja, hogy az olasz fn borok literenkénti 0,25-0,3 eurós beszerzési árával (ez 80-90 forint) szemben az észak-alföldi szõlõtermesztõknek kínált 80-100 Ft/kg felvásárlási ár állt, miközben az ökölszabály alól, mely szerint 1 liter szõlõborhoz 2 kg szõlõ szükséges, az fn szegmensben sincs felmentés.

További feszültségnövelõ tényezõ volt, hogy az importtöbblet abba a piaci kategóriába ömlött be (és szorította ki onnan a magyar alapanyagból készülõ borokat), ahol mennyiségi növekedés nincs, a fogyasztók viszonyát az ármozgásokhoz pedig a rugalmatlanság jellemezi: ha egyszer olcsóbb lett, többet késõbb se fizetnének érte.

A gyakorlatilag mindennapi fogyasztási cikként mûködõk fn bor fogyasztóját nem érdekli, hogy a számára amúgy tûrhetõ áron vett, tûrhetõnek ítélt bor honnan származik, hogy a Duna–Tisza közén mindez akár tízezer szõlõtermelésbõl élõ családot tehet tönkre. Indokolatlan volna azonban csak az olaszokra mutogatni, mivel a dömpingbort nem az olaszok tukmálták a magyar piacra, azt magyar cégek hozták be Magyarországra. Hazai üzleti szereplõk voltak, akik nagy forgalmazóként, a meglévõ hazai üzletlánci kapcsolataikat kihasználva gyorsan polcra tudták tolni az extraolcsó árut. Õk voltak, akik korábban ugyan szinte kizárólag magyar szõlõt vásároltak, de most azzal pattintották le a hazai termelõket, hogy áruházlánci beszállítóként neki már a „világpiacra kell dolgozniuk, ahol az ár a minden”, és a magyar szõlõtermelõknek, ha maradni akarnak, meg kell tanulniuk hatékonyabban és versenyképesebb áron termelni.

Elsõ blikkre tûnhet úgy is, hogy a borkészítõ cégek érvelésében lehet némi igazság, de a képhez az is hozzátartozik, hogy az észak-alföldi, zömében Bács-Kiskun megyei szõlõtermesztõkkel szemben csak néhány olasz borászat, illetve az ezekre szervezõdõ, zömmel ugyancsak Bács-Kiskun megyei borkészítõ vállalkozás állította, hogy ennyire olcsón lehet „valódi bort” készíteni.

A kínálati piac állatorvosi lovának a Dankó Pista vörösbor számított. Az 599 forintos áron polcokra kerülõ, formailag hibátlan, 2 literes boron a laborok, de még a fogyasztóvédelem sem talált fogást. Azon meg kevesen akadtak fenn a termelõkön (és az általuk egyre inkább zargatott szakmai szervezeteken és politikusokon) kívül, hogy a palackon – amúgy: a jelölési szabályokat betartva – a származási helyet „Made in EU”-ként jelölték.

Font Sándor, a régió fideszes országgyûlési képviselõje – nem mellesleg az Országgyûlés Mezõgazdasági Bizottsága Szõlõ-, Bor-, Pálinka albizottságának elnöke – a kérdés kezelésének kormányzati nyomatékán egyértelmûsített néhány dolgot, de mielõtt megindult az ellentámadás, már állandó nyomás alá került az Földmûvelésügyi Minisztérium és a Hegyközségek Nemzeti Tanácsa (HNT) is, hogy a helyzettel kezdjen valamit. A leginkább kézenfekvõ büntetõvám bevezetésérõl szó sem lehetett (mert az az EU-n belüli termék szabad áramlásának elvébe ütközött volna).

A sok elvetélt ötlet után végül csak 2014 augusztusában beszélt Font arról, hogy készülõben az importborokra szigorúbban fókuszáló rendelet. A végül csak decemberre elkészült jogszabályba azonban sem Olaszország neve, sem az importborok megkülönböztetõ figyelme nem került be, mert a jogalkotók azt ötlötték ki, hogy a teljes fn kategóriára vessenek ki literenként 30 forint ellenõrzési díjat.

A beszerzési árhoz képest meglehetõsen magas sarcon túl, hogy a regulázás kellõen elrettentõ hatású is legyen, az fn borokra vonatkozó hatósági ellenõrzési határidõt az addigi 15 napról 90 napra nyújtották meg (úgy, hogy az lényegében indoklás nélkül újabb 90 nappal meghosszabbítható lett). És szerepet kapott néhány olyan magyaros jogalkotási turpisság is, hogy végképp elvegye a kedvet az olasz fn borok importálásától. Például a rendelet az ellenõrzés idejére hitelesített tárolóedény és mérõátfolyó használatát is elõírta, melynek költségét (és még azt a felárat is, ami az adóraktáron belüli elkülönített helyen tárolást elõírásszerûen biztosítja) ugyancsak a borkereskedõre hárították. Mindezek idézték elõ, hogy látványosan megakadt az addig jól pörgõ gépezet.

Olasztalanítás

Noha Font is, Fazekas is eleinte egyértelmûen az olasz borokra mutogatott, mire a rendelet megjelent, mindenki messzire kerülte a feltételezett bûnös nevén nevezését. A gyanút, hogy csak az olasz fn borokat ellenõrzik, úgy védték ki, hogy a 30 forint megfizetését – függetlenül a származási helyétõl – minden fn borra kivetették. Ötletként elõkerült ugyan, hogy a pénzt begyûjtõ HNT valamilyen formában visszajuttatna ebbõl 22-23 forintot a magyar szõlõtermelõkhöz, de ez végül lekerült a napirendrõl, vélhetõen azért, nehogy felmerüljön a tiltott állami támogatás gyanúja.

A HNT ma is csak ül a 30  forintokból összegyûlt több mint 400 millió nagy részén, mert bár jelentkezõ is, ötlet is lett volna arra, hogy mi mindenre lehetne a pénzt hasznosítani, egy forrásunk szerint „a szaktárcától is, feljebbrõl is nyugalomra intették az ötletelõket” addig,     „míg az is benne van még a pakliban, hogy ezt a pénzt végül  vissza kell majd fizetni”.

Az ügyben ugyanis vizsgálatot indított Brüsszel. Az olaszok felnyomták Budapestet, leginkább azt sérelmezték, hogy ha õk ráütik az árura a "rendben" pecsétet, akkor mi indokolja a magyar ellenõrzést és a pluszköltségeket. Ennek hatására az EU egy ún. pilot eljárást indított – elõször is annak kiderítésére, mi is zajlik nálunk valójában.

Azt, hogy nincs probléma a hozzánk kerülõ olasz borral, az olasz hatóságok egészen addig igazolták, míg tavaly nyáron, egymás után megbukott három borászat is. A legnagyobbnál, a több magyar importõrnek is szállító Cantine Brusánál bõ 350 ezer hektoliteres készletet zároltak. Végül összesen több mint 670 ezer hektoliter bor vált érintetté a jövedéki visszaélés utáni átfogó nyomozásban, és az olasz hatóságok kimondták: a cégek „nem megengedett eljárásokat” használtak. Többet azóta sem tudni az ügyrõl, ahogyan arról sem, hogy a két kormánynak volt-e az ügyben közös megoldókulcsa. Az mindenesetre árulkodó, hogy az olasz cégek lebukásának hírére Fazekas Sándor úgy zároltatott ötmillió liter, már itt lévõ „gyanús” olasz bort és függesztette fel az érintett olasz cégektõl származó borok forgalombahozatali engedélyét, hogy ahhoz az olasz kormánynak szava sem volt. Így, varázsütésre megszûnt a magyar piacot nyomorgató olasz hatás is.

Szépséghiba

Vélhetõen soha nem fog kiderülni, hogy volt-e háttéralku a magyar és az olasz kormányok között az ügyben. Arról azonban szintén nem esett még szó idehaza, hogy az olasz importborok elõtti akadálypálya építésének volt egy helyben érvényesített, mögöttes szándéka is. Az, hogy a tárca közvetve levezényelte az észak-alföldi borkészítési paletta fehérebbé és ellenõrizhetõbbé tételét. Ennek az a legfõbb bizonyítéka, hogy az fn kategóriás borokat gyártó cégek gyakorlatilag helybõl meg tudták ugrani a magasabb szintû minõséget jelzõ, az ún. oltalom alatt álló földrajzi jelzésû (ofj) borkategória szintjét – ugyanazzal a magyar szõlõvel, amellyel korábban csak fn-ig jutottak.

A kormányzati katalizáció úgy mûködött, hogy bár az ofj borok elõállítása drágább és néhány borászati technológiai eljárást az fn-nél alkalmazottnál szigorúbban is vesznek, de az ofj borok után nem kell 30 forintos ellenõrzési díjat fizetni, nincs 90+90 napos állási idõ, miközben ofj bort a 30 forinttal drágított fn kategóriával összevethetõ áron is el lehet készíteni. Ergo: a magyar szõlõtermelõt visszavitték a piacra, az így készült bor pedig komolyabb kontroll alá került, miközben nem feltétlenül lett jobb.

Az eredetileg 2016. július 30-ával hatályon kívül kerülõ rendelet érvényben tartása ezzel együtt is arra utal, hogy a minisztériumban továbbra úgy vélhetik: az ügy még nincs lezárva. Az idei terménybecslések idehaza és Olaszországban is (mennyiségben) jó szüretet ígérnek, így a „jobb óvatosnak lenni” elv igazolható. Pláne, hogy a továbbra is befolyó, de a HNT-nek összességében lényegesen kevesebb bevételt jelentõ 30 forintokkal – ha a brüsszeli vizsgálat lezárul végre – a szervezet jobban önfinanszírozóvá válhat és kisebb állami költségvetési támogatásra szorulhat.

A "védõintézkedéseknek" azonban van egy szépséghibája. Magyarországra továbbra is jelentõs mennyiségû olcsó olasz bor érkezik. Abból továbbra is palackoznak, és ez a bor továbbra is elsõsorban a legalsó piaci szegmensbe kerül – csak már nem nálunk. A szabályozás ugyanis lehetõvé teszi az ellenõrzési díj visszaigénylését abban az esetben, ha a készterméket végül nem a magyar piacon adják el. Így a magyar borkereskedõk egy részének egérutat biztosítanak, hogy megtehesse mindazt, amiért az elmúlt években idehaza közvetve vagy közvetlenül az olaszokat szidták, vagyis hogy olcsó tömegborral árassza el a piacot – csak most a cseheknél, a szlováknál és a románoknál.

Olcsó bornak híg-e a leve?

Amikor górcsõ alá vették az importborok költségszerkezetét, az gyorsan kiderült, hogy a 0,3 eurós árhoz a hivatalos olasz szõlõfelvásárlási árak és a borászati kölségek beszámításával nem lehet eljutni, de a laborokban nem tudtak kimutatni idegen anyagot, és legfeljebb az volt több mint gyanús, hogy volt olyan borászat, ahol alkoholfok szerint lehetett a megrendelést leadni, két irányba kezdtek burjánzásba az összeesküvés-elméletek. Az egyik szerint az alacsony ár úgy jön ki, hogy a költségek egy részét az olasz kormány (és/vagy tartományi vezetés) valamilyen, nem látható állami támogatás formájában kifizetheti az exportálóknak. A másik szerint az érintett cégek valahogy mégiscsak trükköznek a borukkal. Úgy tudjuk, elõbbit az olaszok magas diplomáciai szinten is cáfolták – és talán ennek köszönhetõ, a magyar megszólalók olyan finom megfogalmazása, minthogy amilyet a tárca illetékes helyettes államtitkára is írt a kérdéseikre adott, semmitmondó válaszlevelében, mely szerint „egy európai uniós tagállam több borászata” volt érintett az ügyben.

A bordoppingolási elméletek közül leginkább az tartotta magát, hogy a bor elõállítása során a legnagyobb exportõrnél használhatták a cégen belül mûködõ gyümölcssûrítõ egyik melléktermékét, az ún. sejtvizet. Mert ha azt higíthatták bele a borba – szól a kombináció –, az olcsóbbá is teszi a bort, és átmegy az összes vizsgálaton is, mivel szõlõbõl származik. Az az összeesküvés-elmélet is sokáig tartota magát, hogy valójában nem is olasz, hanem Genovában kirakodott spanyol borok kerülhetett hozzánk – némi olasz közvetítéssel. Konkrét bizonyítékkal egyik esetben sem állt elõ eddig senki.

agrotrend.hu / hvg.hu